Észrevétlenül megtörténik

- Arról eddig is többször megbizonyosodhattunk, hogy kiválóan énekelsz.

- Maradjunk inkább annyiban, hogy szeretek énekelni. Ami a hangi adottságokat illeti, komoly korlátaim vannak.

- Na...

- De, abszolút így érzem. A készülő est a határok tologatására is szolgál, sok más mellett ezért nagy öröm csinálni. Olyan, mint egy felfedezőút, tele meglepetéssel. Ráadásul fiatal kollégáimban nagyszerű partnereket találtam. Felbecsülhetetlen értéke a színháznak, hogy a volt stúdiósok közül többen nemcsak színészként vethetők be bármilyen helyzetben, hanem magas szinten zenélnek is. Munka közben viszont tudatosult, hogy most már egészen biztos: soha az életben nem tudnék énekesnő lenni. Soha. Mert csak akkor tudok énekelni, ha a dal mögött felfedezek valamiféle érzelmet, szituációt - ebben nagyon színésznő vagyok szerintem. De ha az érzelem, a szituáció megvan, akkor adandó alkalommal olyan hangokat-magasságokat is képes vagyok kiénekelni, amelyek egyébként nincsenek meg bennem. Mert ilyenkor nem arra figyelek, hogy jaj, istenem, kijön-e, hanem a dalban létezem. Ezért olyan nagy utazás nekem az éneklés. Meg hát imádom a zenét.

- Mégis, mire számíthat vasárnap este a Talán bemutatóján a közönség?

- Nem a szó klasszikus értelmében vett önálló est lesz ez: összeválogattam dalokat, zenéket, miközben tudom, hogy akár mindegyik lehetne egy-egy önálló est kezdeménye, kiindulópontja. Ajánlatok ezek - aztán majd meglátjuk, melyik nyomvonalon lehet tovább haladni. Az egész úgy kezdődött, hogy naponta más ötlettel bombáztam meg Tamást (Jordánt): hétfőn odamentem azzal, hogy Edith Piaf-estet szeretnék, de kedden reggel már Cserháti Zsuzsával érkeztem, aztán jöttem Freddy Mercuryval, ami átcsapott Tina Turnerbe. Közben gondolkodtam azon is, hogy három fantasztikus énekesnő - Katona Klári, Cserháti Zsuzsa, Kovács Kati - dalaiból válogatok. Mindegyik más miatt, másképpen csodálatos. Ráadásul ha végignézünk a pályájukon, azzal is szembesülhetünk, hogy mennyire nem mindegy: mikor és kivel, milyen alkotótársakkal találkozik az ember. Cserháti Zsuzsának és Kovács Katinak ebből a szempontból nem volt igazán szerencséje.

- Úgy látom, hogy a WS Színházban mostanában jó találkozásaid voltak - A kis Lordra, a Kabaréra, a Naftalinra gondolok. A Kabaréban például számomra Kost kisasszony a megoldás kulcsa. Amikor ő is bekapcsolódik a házasság-dalba , akkor válik világossá, hogy a politikai nézetek személyes frusztrációkkal vannak szoros összefüggésben. Hogyan alakult ki ez a figura?

- Nagyon szeretem azt a hihetetlen energiát, ami Béres Attilából árad. Jót tesz a társulatnak. Pontosan nem tudom megmondani, hogyan alakult ki Kost kisasszony figurája - azt hiszem, itt is úgy kezdődött, hogy elégedetlen voltam. Én alapjában véve egy zsörtölődő, elégedetlenkedő színész vagyok. Nyűgnek éreztem, hogy - ennyi idősen - már megint egy félig levetkőztetett nőt kell játszanom; az olvasópróbán szóvá is tettem, hogy ezt a szerepet igazán eljátszhatná egy fiatalabb lány is. De Attila azt mondta, hogy neki terve van Kost kisasszonnyal - és azt csak én tudom megcsinálni. Még a próbafolyamat elején se igazán értettem, hogy miért éppen rám van szüksége. Kost kisasszony eredetileg nem énekel semmit - személyes ajándék Attilától, hogy annak a dalnak a felét elénekelhettem. Attila szerintem szerette volna elérni, hogy azt érezzem: tétje van a jelenlétemnek. A Kabaréval egyébként is furcsa személyes viszonyban vagyok: Pécsen eljátszhattam volna Sally Bowles-t, csak hát közben jelezte érkezését a kisebbik fiam, Ágoston, ezért le kellett mondanom róla. Mint annyi másról - valahogy sose tudtam jó ritmusban szervezni az életemet. És hamar kialakult bennem az a meggyőződés, hogy ha valami jót kapok, akkor azért súlyos árat kell fizetnem. Anyukámról például akkor derült ki, hogy menthetetlenül beteg, amikor Ágoston megérkezett; Balázs fiam hét éves volt akkor. Boldogan készültem a babázásra - ehelyett borzasztó, fájdalmas időszak következett.

- Más többnyire inkább palástolni igyekszik vélt vagy valós hibáit - te meg szinte felhívod rájuk a figyelmet. Mi ez, krónikus önbizalomhiány?

- Az ember alkalomadtán kap olyan rossz mondatokat-véleményeket, amelyek aztán örökre bevésődnek. Ezeket nem lehet kiheverni.

- Arra gondolsz, amiről a SzínházSzerdán beszéltél? Hogy Szirtes Tamás eltanácsolt a színművészeti főiskoláról, mondván, hogy erre az alkatra nem lehet szerepet osztani .

- Meg arra, hogy maga annyira muzikális, milyen kár, hogy nincs hangja . Még az se józanított ki, hogy ezek után a főiskolán azt tanácsolták, hogy próbálkozzam a Rockszínházban - vagy Kaposváron. Máig skrupulusaim vannak az alkatommal, a hangommal kapcsolatban. Ezek a rossz mondatok nem tűntek el - hosszú idő után sikerült eljutnom odáig, hogy időről időre képes vagyok elfeledkezni róluk.

- Kinek hiszed el, hogy jó vagy?

- Képzeld el, hogy senkinek. Ezt most nagyon komolyan mondom. Hiába nyertem meg például néhány éve a József Attila Versmondó Versenyt, amikor visszahallgatok egy-egy felvételt, én magam többnyire borzalmasnak találom. De éppen a versmondás kapcsán jöttem rá, hogy honnan eredhet ez az érzés. Amikor benne vagy, akkor nem gondolkodsz azon, hogy na, ez vajon milyen. Viszont az is biztos, hogy a következő pillanatban már egészen másképpen mondanád. Ezt az ellentmondást lehetetlen feloldani. Ha nem jó, amit csinálsz, akkor biztosan érzed, hogy itt valami nem stimmel. De azt, hogy jó, nem konstatálod, miközben csinálod. Ráadásul én minden egyes szerepnek úgy állok neki, mint egy utcáról jött ember : az első gondolatom mindig az, hogy ezt én képtelen vagyok megcsinálni. Ahogy aztán azt sem tudom fölfogni, megmagyarázni, hogy mi történik velem, miközben elkészül egy előadás. Most, a Naftalin próbaidőszakában érzékeltem ezt a legerőteljesebben. Talán azért, mert Mohánál - Mohácsi Jánosnál - tényleg nem veszi észre az ember, hogy mikor, hogyan áll össze az előadás. Elvagyunk, eldumálunk, aztán egyszer csak elkezd az egész más életet élni. Észrevétlenül megtörténik valami. Nem tudom, hogy mi a fenéért csináltam éppen ezt vagy azt - egyébként se vagyok képes előre kifundálni soha semmit -; csak azt tudom, hogy egyszer csak elkezd a szerep létezni. Talán Moha határtalan szeretete kellett ahhoz, hogy a Naftalin-próbaidőszak ilyen nagyon jó élmény legyen. Az ő szeretete aktivizál. Jó utakat nyit, és közben hagy dolgozni.

- Kaposvárról ismeritek egymást, ugye?

- Amikor Lázár Katival és Jordán Tamással elkezdtük próbálni a Bernarda Alba házát...

- Te játszottad benne a legkisebb lányt, Adelát...

- Igen, és Tamás játszotta Bernardát, Kati volt a rendező. Velünk párhuzamosan kezdett el dolgozni a kaposvári színházban egy másik partizáncsapat, Mohával. Annak a Bánk bánnak körülbelül annyi köze volt az eredetihez, mint amennyi most a Naftalinnak a Heltai-darabhoz: semmi. Akkoriban még nem nagyon értettem a Mohácsi-féle színházat, azt hiszem, mostanában értem meg arra, hogy Moha világában létezni tudjak. Ő nem szeret semmit, ami egyértelmű. És milyen igaza van.

- A WS Színház megyejáró bérletkampányának időszakából bennem az maradt meg rólad, hogy áradóan eleven vagy. Hogy nagyon élsz.

- Pedig gyakran azt érzem, hogy omlanak össze körülöttem a dolgok. Közben meg tényleg tudok vidám lenni és szeretni. Ennyi erővel be is gubózhattam, meg is keseredhettem volna. Mostanában az a taktikám, hogy mindig azzal az egy órával foglalkozom, amiben éppen benne vagyok. Megpróbálom így összerakni az életemet. Éppen az MTV-zenekarral volt fellépésünk, amikor a súlyos beteg apukámat műtötték - ő néhány hónapja már nincs velünk. A kollágáim szolidaritásból megkérdezték, hogy Juci, tényleg meglegyen az a koncert? Lehet, hogy ez a kívülállónak nem hangzik jól, de én azt mondtam, hogy persze, legyen meg. Mert abban az egy órában annyira feltöltődöm, hogy utána sokkal többet tudok adni magamból, apukámnak is. Nekem kellenek ezek az egy órák. Amikor azt élem, ami a színpadon van - és azt teljesen.

- Ez maga a színház titka és paradoxona, nem?

- Egyébként meg igen. És akkor oda is elkanyarodhatunk, hogy azért akartam színész lenni, mert tizenévesen azt éreztem, hogy nekem egyféle életpálya, életforma nem elég. Én ezt is szeretném, meg azt is, meg amazt is. Akár a tükörrel szemben állva bömbölni. Tudtam, hogy ezt a sokféleséget csak a színház adhatja meg. Bár néha meg azt érzem, hogy a sokféleség hátráltató tényező is lehet. Nekem mindig ezerfélét kellett csinálnom. Előfordult, hogy este Adela voltam a Bernarda Alba házában, délután Marika A diótörőben, másnap riherongy a Leányvásárban.

- És holnap este is mindenféle lesz-leszel a pódiumon.

- Lesz Presser, lesz egy kis Tina Turner, egy kis dzsessz, lesz sanzon is. Erőfelmérőnek, aztán majd meglátjuk. Ez most csak egy kellemes este lesz - talán.

- Arról eddig is többször megbizonyosodhattunk, hogy kiválóan énekelsz.

- Maradjunk inkább annyiban, hogy szeretek énekelni. Ami a hangi adottságokat illeti, komoly korlátaim vannak.

- Na...

- De, abszolút így érzem. A készülő est a határok tologatására is szolgál, sok más mellett ezért nagy öröm csinálni. Olyan, mint egy felfedezőút, tele meglepetéssel. Ráadásul fiatal kollégáimban nagyszerű partnereket találtam. Felbecsülhetetlen értéke a színháznak, hogy a volt stúdiósok közül többen nemcsak színészként vethetők be bármilyen helyzetben, hanem magas szinten zenélnek is. Munka közben viszont tudatosult, hogy most már egészen biztos: soha az életben nem tudnék énekesnő lenni. Soha. Mert csak akkor tudok énekelni, ha a dal mögött felfedezek valamiféle érzelmet, szituációt - ebben nagyon színésznő vagyok szerintem. De ha az érzelem, a szituáció megvan, akkor adandó alkalommal olyan hangokat-magasságokat is képes vagyok kiénekelni, amelyek egyébként nincsenek meg bennem. Mert ilyenkor nem arra figyelek, hogy jaj, istenem, kijön-e, hanem a dalban létezem. Ezért olyan nagy utazás nekem az éneklés. Meg hát imádom a zenét.

- Mégis, mire számíthat vasárnap este a Talán bemutatóján a közönség?

- Nem a szó klasszikus értelmében vett önálló est lesz ez: összeválogattam dalokat, zenéket, miközben tudom, hogy akár mindegyik lehetne egy-egy önálló est kezdeménye, kiindulópontja. Ajánlatok ezek - aztán majd meglátjuk, melyik nyomvonalon lehet tovább haladni. Az egész úgy kezdődött, hogy naponta más ötlettel bombáztam meg Tamást (Jordánt): hétfőn odamentem azzal, hogy Edith Piaf-estet szeretnék, de kedden reggel már Cserháti Zsuzsával érkeztem, aztán jöttem Freddy Mercuryval, ami átcsapott Tina Turnerbe. Közben gondolkodtam azon is, hogy három fantasztikus énekesnő - Katona Klári, Cserháti Zsuzsa, Kovács Kati - dalaiból válogatok. Mindegyik más miatt, másképpen csodálatos. Ráadásul ha végignézünk a pályájukon, azzal is szembesülhetünk, hogy mennyire nem mindegy: mikor és kivel, milyen alkotótársakkal találkozik az ember. Cserháti Zsuzsának és Kovács Katinak ebből a szempontból nem volt igazán szerencséje.

- Úgy látom, hogy a WS Színházban mostanában jó találkozásaid voltak - A kis Lordra, a Kabaréra, a Naftalinra gondolok. A Kabaréban például számomra Kost kisasszony a megoldás kulcsa. Amikor ő is bekapcsolódik a házasság-dalba , akkor válik világossá, hogy a politikai nézetek személyes frusztrációkkal vannak szoros összefüggésben. Hogyan alakult ki ez a figura?

- Nagyon szeretem azt a hihetetlen energiát, ami Béres Attilából árad. Jót tesz a társulatnak. Pontosan nem tudom megmondani, hogyan alakult ki Kost kisasszony figurája - azt hiszem, itt is úgy kezdődött, hogy elégedetlen voltam. Én alapjában véve egy zsörtölődő, elégedetlenkedő színész vagyok. Nyűgnek éreztem, hogy - ennyi idősen - már megint egy félig levetkőztetett nőt kell játszanom; az olvasópróbán szóvá is tettem, hogy ezt a szerepet igazán eljátszhatná egy fiatalabb lány is. De Attila azt mondta, hogy neki terve van Kost kisasszonnyal - és azt csak én tudom megcsinálni. Még a próbafolyamat elején se igazán értettem, hogy miért éppen rám van szüksége. Kost kisasszony eredetileg nem énekel semmit - személyes ajándék Attilától, hogy annak a dalnak a felét elénekelhettem. Attila szerintem szerette volna elérni, hogy azt érezzem: tétje van a jelenlétemnek. A Kabaréval egyébként is furcsa személyes viszonyban vagyok: Pécsen eljátszhattam volna Sally Bowles-t, csak hát közben jelezte érkezését a kisebbik fiam, Ágoston, ezért le kellett mondanom róla. Mint annyi másról - valahogy sose tudtam jó ritmusban szervezni az életemet. És hamar kialakult bennem az a meggyőződés, hogy ha valami jót kapok, akkor azért súlyos árat kell fizetnem. Anyukámról például akkor derült ki, hogy menthetetlenül beteg, amikor Ágoston megérkezett; Balázs fiam hét éves volt akkor. Boldogan készültem a babázásra - ehelyett borzasztó, fájdalmas időszak következett.

- Más többnyire inkább palástolni igyekszik vélt vagy valós hibáit - te meg szinte felhívod rájuk a figyelmet. Mi ez, krónikus önbizalomhiány?

- Az ember alkalomadtán kap olyan rossz mondatokat-véleményeket, amelyek aztán örökre bevésődnek. Ezeket nem lehet kiheverni.

- Arra gondolsz, amiről a SzínházSzerdán beszéltél? Hogy Szirtes Tamás eltanácsolt a színművészeti főiskoláról, mondván, hogy erre az alkatra nem lehet szerepet osztani .

- Meg arra, hogy maga annyira muzikális, milyen kár, hogy nincs hangja . Még az se józanított ki, hogy ezek után a főiskolán azt tanácsolták, hogy próbálkozzam a Rockszínházban - vagy Kaposváron. Máig skrupulusaim vannak az alkatommal, a hangommal kapcsolatban. Ezek a rossz mondatok nem tűntek el - hosszú idő után sikerült eljutnom odáig, hogy időről időre képes vagyok elfeledkezni róluk.

- Kinek hiszed el, hogy jó vagy?

- Képzeld el, hogy senkinek. Ezt most nagyon komolyan mondom. Hiába nyertem meg például néhány éve a József Attila Versmondó Versenyt, amikor visszahallgatok egy-egy felvételt, én magam többnyire borzalmasnak találom. De éppen a versmondás kapcsán jöttem rá, hogy honnan eredhet ez az érzés. Amikor benne vagy, akkor nem gondolkodsz azon, hogy na, ez vajon milyen. Viszont az is biztos, hogy a következő pillanatban már egészen másképpen mondanád. Ezt az ellentmondást lehetetlen feloldani. Ha nem jó, amit csinálsz, akkor biztosan érzed, hogy itt valami nem stimmel. De azt, hogy jó, nem konstatálod, miközben csinálod. Ráadásul én minden egyes szerepnek úgy állok neki, mint egy utcáról jött ember : az első gondolatom mindig az, hogy ezt én képtelen vagyok megcsinálni. Ahogy aztán azt sem tudom fölfogni, megmagyarázni, hogy mi történik velem, miközben elkészül egy előadás. Most, a Naftalin próbaidőszakában érzékeltem ezt a legerőteljesebben. Talán azért, mert Mohánál - Mohácsi Jánosnál - tényleg nem veszi észre az ember, hogy mikor, hogyan áll össze az előadás. Elvagyunk, eldumálunk, aztán egyszer csak elkezd az egész más életet élni. Észrevétlenül megtörténik valami. Nem tudom, hogy mi a fenéért csináltam éppen ezt vagy azt - egyébként se vagyok képes előre kifundálni soha semmit -; csak azt tudom, hogy egyszer csak elkezd a szerep létezni. Talán Moha határtalan szeretete kellett ahhoz, hogy a Naftalin-próbaidőszak ilyen nagyon jó élmény legyen. Az ő szeretete aktivizál. Jó utakat nyit, és közben hagy dolgozni.

- Kaposvárról ismeritek egymást, ugye?

- Amikor Lázár Katival és Jordán Tamással elkezdtük próbálni a Bernarda Alba házát...

- Te játszottad benne a legkisebb lányt, Adelát...

- Igen, és Tamás játszotta Bernardát, Kati volt a rendező. Velünk párhuzamosan kezdett el dolgozni a kaposvári színházban egy másik partizáncsapat, Mohával. Annak a Bánk bánnak körülbelül annyi köze volt az eredetihez, mint amennyi most a Naftalinnak a Heltai-darabhoz: semmi. Akkoriban még nem nagyon értettem a Mohácsi-féle színházat, azt hiszem, mostanában értem meg arra, hogy Moha világában létezni tudjak. Ő nem szeret semmit, ami egyértelmű. És milyen igaza van.

- A WS Színház megyejáró bérletkampányának időszakából bennem az maradt meg rólad, hogy áradóan eleven vagy. Hogy nagyon élsz.

- Pedig gyakran azt érzem, hogy omlanak össze körülöttem a dolgok. Közben meg tényleg tudok vidám lenni és szeretni. Ennyi erővel be is gubózhattam, meg is keseredhettem volna. Mostanában az a taktikám, hogy mindig azzal az egy órával foglalkozom, amiben éppen benne vagyok. Megpróbálom így összerakni az életemet. Éppen az MTV-zenekarral volt fellépésünk, amikor a súlyos beteg apukámat műtötték - ő néhány hónapja már nincs velünk. A kollágáim szolidaritásból megkérdezték, hogy Juci, tényleg meglegyen az a koncert? Lehet, hogy ez a kívülállónak nem hangzik jól, de én azt mondtam, hogy persze, legyen meg. Mert abban az egy órában annyira feltöltődöm, hogy utána sokkal többet tudok adni magamból, apukámnak is. Nekem kellenek ezek az egy órák. Amikor azt élem, ami a színpadon van - és azt teljesen.

- Ez maga a színház titka és paradoxona, nem?

- Egyébként meg igen. És akkor oda is elkanyarodhatunk, hogy azért akartam színész lenni, mert tizenévesen azt éreztem, hogy nekem egyféle életpálya, életforma nem elég. Én ezt is szeretném, meg azt is, meg amazt is. Akár a tükörrel szemben állva bömbölni. Tudtam, hogy ezt a sokféleséget csak a színház adhatja meg. Bár néha meg azt érzem, hogy a sokféleség hátráltató tényező is lehet. Nekem mindig ezerfélét kellett csinálnom. Előfordult, hogy este Adela voltam a Bernarda Alba házában, délután Marika A diótörőben, másnap riherongy a Leányvásárban.

- És holnap este is mindenféle lesz-leszel a pódiumon.

- Lesz Presser, lesz egy kis Tina Turner, egy kis dzsessz, lesz sanzon is. Erőfelmérőnek, aztán majd meglátjuk. Ez most csak egy kellemes este lesz - talán.

- Arról eddig is többször megbizonyosodhattunk, hogy kiválóan énekelsz.

- Maradjunk inkább annyiban, hogy szeretek énekelni. Ami a hangi adottságokat illeti, komoly korlátaim vannak.

- Na...

- De, abszolút így érzem. A készülő est a határok tologatására is szolgál, sok más mellett ezért nagy öröm csinálni. Olyan, mint egy felfedezőút, tele meglepetéssel. Ráadásul fiatal kollégáimban nagyszerű partnereket találtam. Felbecsülhetetlen értéke a színháznak, hogy a volt stúdiósok közül többen nemcsak színészként vethetők be bármilyen helyzetben, hanem magas szinten zenélnek is. Munka közben viszont tudatosult, hogy most már egészen biztos: soha az életben nem tudnék énekesnő lenni. Soha. Mert csak akkor tudok énekelni, ha a dal mögött felfedezek valamiféle érzelmet, szituációt - ebben nagyon színésznő vagyok szerintem. De ha az érzelem, a szituáció megvan, akkor adandó alkalommal olyan hangokat-magasságokat is képes vagyok kiénekelni, amelyek egyébként nincsenek meg bennem. Mert ilyenkor nem arra figyelek, hogy jaj, istenem, kijön-e, hanem a dalban létezem. Ezért olyan nagy utazás nekem az éneklés. Meg hát imádom a zenét.

- Mégis, mire számíthat vasárnap este a Talán bemutatóján a közönség?

- Nem a szó klasszikus értelmében vett önálló est lesz ez: összeválogattam dalokat, zenéket, miközben tudom, hogy akár mindegyik lehetne egy-egy önálló est kezdeménye, kiindulópontja. Ajánlatok ezek - aztán majd meglátjuk, melyik nyomvonalon lehet tovább haladni. Az egész úgy kezdődött, hogy naponta más ötlettel bombáztam meg Tamást (Jordánt): hétfőn odamentem azzal, hogy Edith Piaf-estet szeretnék, de kedden reggel már Cserháti Zsuzsával érkeztem, aztán jöttem Freddy Mercuryval, ami átcsapott Tina Turnerbe. Közben gondolkodtam azon is, hogy három fantasztikus énekesnő - Katona Klári, Cserháti Zsuzsa, Kovács Kati - dalaiból válogatok. Mindegyik más miatt, másképpen csodálatos. Ráadásul ha végignézünk a pályájukon, azzal is szembesülhetünk, hogy mennyire nem mindegy: mikor és kivel, milyen alkotótársakkal találkozik az ember. Cserháti Zsuzsának és Kovács Katinak ebből a szempontból nem volt igazán szerencséje.

- Úgy látom, hogy a WS Színházban mostanában jó találkozásaid voltak - A kis Lordra, a Kabaréra, a Naftalinra gondolok. A Kabaréban például számomra Kost kisasszony a megoldás kulcsa. Amikor ő is bekapcsolódik a házasság-dalba , akkor válik világossá, hogy a politikai nézetek személyes frusztrációkkal vannak szoros összefüggésben. Hogyan alakult ki ez a figura?

- Nagyon szeretem azt a hihetetlen energiát, ami Béres Attilából árad. Jót tesz a társulatnak. Pontosan nem tudom megmondani, hogyan alakult ki Kost kisasszony figurája - azt hiszem, itt is úgy kezdődött, hogy elégedetlen voltam. Én alapjában véve egy zsörtölődő, elégedetlenkedő színész vagyok. Nyűgnek éreztem, hogy - ennyi idősen - már megint egy félig levetkőztetett nőt kell játszanom; az olvasópróbán szóvá is tettem, hogy ezt a szerepet igazán eljátszhatná egy fiatalabb lány is. De Attila azt mondta, hogy neki terve van Kost kisasszonnyal - és azt csak én tudom megcsinálni. Még a próbafolyamat elején se igazán értettem, hogy miért éppen rám van szüksége. Kost kisasszony eredetileg nem énekel semmit - személyes ajándék Attilától, hogy annak a dalnak a felét elénekelhettem. Attila szerintem szerette volna elérni, hogy azt érezzem: tétje van a jelenlétemnek. A Kabaréval egyébként is furcsa személyes viszonyban vagyok: Pécsen eljátszhattam volna Sally Bowles-t, csak hát közben jelezte érkezését a kisebbik fiam, Ágoston, ezért le kellett mondanom róla. Mint annyi másról - valahogy sose tudtam jó ritmusban szervezni az életemet. És hamar kialakult bennem az a meggyőződés, hogy ha valami jót kapok, akkor azért súlyos árat kell fizetnem. Anyukámról például akkor derült ki, hogy menthetetlenül beteg, amikor Ágoston megérkezett; Balázs fiam hét éves volt akkor. Boldogan készültem a babázásra - ehelyett borzasztó, fájdalmas időszak következett.

- Más többnyire inkább palástolni igyekszik vélt vagy valós hibáit - te meg szinte felhívod rájuk a figyelmet. Mi ez, krónikus önbizalomhiány?

- Az ember alkalomadtán kap olyan rossz mondatokat-véleményeket, amelyek aztán örökre bevésődnek. Ezeket nem lehet kiheverni.

- Arra gondolsz, amiről a SzínházSzerdán beszéltél? Hogy Szirtes Tamás eltanácsolt a színművészeti főiskoláról, mondván, hogy erre az alkatra nem lehet szerepet osztani .

- Meg arra, hogy maga annyira muzikális, milyen kár, hogy nincs hangja . Még az se józanított ki, hogy ezek után a főiskolán azt tanácsolták, hogy próbálkozzam a Rockszínházban - vagy Kaposváron. Máig skrupulusaim vannak az alkatommal, a hangommal kapcsolatban. Ezek a rossz mondatok nem tűntek el - hosszú idő után sikerült eljutnom odáig, hogy időről időre képes vagyok elfeledkezni róluk.

- Kinek hiszed el, hogy jó vagy?

- Képzeld el, hogy senkinek. Ezt most nagyon komolyan mondom. Hiába nyertem meg például néhány éve a József Attila Versmondó Versenyt, amikor visszahallgatok egy-egy felvételt, én magam többnyire borzalmasnak találom. De éppen a versmondás kapcsán jöttem rá, hogy honnan eredhet ez az érzés. Amikor benne vagy, akkor nem gondolkodsz azon, hogy na, ez vajon milyen. Viszont az is biztos, hogy a következő pillanatban már egészen másképpen mondanád. Ezt az ellentmondást lehetetlen feloldani. Ha nem jó, amit csinálsz, akkor biztosan érzed, hogy itt valami nem stimmel. De azt, hogy jó, nem konstatálod, miközben csinálod. Ráadásul én minden egyes szerepnek úgy állok neki, mint egy utcáról jött ember : az első gondolatom mindig az, hogy ezt én képtelen vagyok megcsinálni. Ahogy aztán azt sem tudom fölfogni, megmagyarázni, hogy mi történik velem, miközben elkészül egy előadás. Most, a Naftalin próbaidőszakában érzékeltem ezt a legerőteljesebben. Talán azért, mert Mohánál - Mohácsi Jánosnál - tényleg nem veszi észre az ember, hogy mikor, hogyan áll össze az előadás. Elvagyunk, eldumálunk, aztán egyszer csak elkezd az egész más életet élni. Észrevétlenül megtörténik valami. Nem tudom, hogy mi a fenéért csináltam éppen ezt vagy azt - egyébként se vagyok képes előre kifundálni soha semmit -; csak azt tudom, hogy egyszer csak elkezd a szerep létezni. Talán Moha határtalan szeretete kellett ahhoz, hogy a Naftalin-próbaidőszak ilyen nagyon jó élmény legyen. Az ő szeretete aktivizál. Jó utakat nyit, és közben hagy dolgozni.

- Kaposvárról ismeritek egymást, ugye?

- Amikor Lázár Katival és Jordán Tamással elkezdtük próbálni a Bernarda Alba házát...

- Te játszottad benne a legkisebb lányt, Adelát...

- Igen, és Tamás játszotta Bernardát, Kati volt a rendező. Velünk párhuzamosan kezdett el dolgozni a kaposvári színházban egy másik partizáncsapat, Mohával. Annak a Bánk bánnak körülbelül annyi köze volt az eredetihez, mint amennyi most a Naftalinnak a Heltai-darabhoz: semmi. Akkoriban még nem nagyon értettem a Mohácsi-féle színházat, azt hiszem, mostanában értem meg arra, hogy Moha világában létezni tudjak. Ő nem szeret semmit, ami egyértelmű. És milyen igaza van.

- A WS Színház megyejáró bérletkampányának időszakából bennem az maradt meg rólad, hogy áradóan eleven vagy. Hogy nagyon élsz.

- Pedig gyakran azt érzem, hogy omlanak össze körülöttem a dolgok. Közben meg tényleg tudok vidám lenni és szeretni. Ennyi erővel be is gubózhattam, meg is keseredhettem volna. Mostanában az a taktikám, hogy mindig azzal az egy órával foglalkozom, amiben éppen benne vagyok. Megpróbálom így összerakni az életemet. Éppen az MTV-zenekarral volt fellépésünk, amikor a súlyos beteg apukámat műtötték - ő néhány hónapja már nincs velünk. A kollágáim szolidaritásból megkérdezték, hogy Juci, tényleg meglegyen az a koncert? Lehet, hogy ez a kívülállónak nem hangzik jól, de én azt mondtam, hogy persze, legyen meg. Mert abban az egy órában annyira feltöltődöm, hogy utána sokkal többet tudok adni magamból, apukámnak is. Nekem kellenek ezek az egy órák. Amikor azt élem, ami a színpadon van - és azt teljesen.

- Ez maga a színház titka és paradoxona, nem?

- Egyébként meg igen. És akkor oda is elkanyarodhatunk, hogy azért akartam színész lenni, mert tizenévesen azt éreztem, hogy nekem egyféle életpálya, életforma nem elég. Én ezt is szeretném, meg azt is, meg amazt is. Akár a tükörrel szemben állva bömbölni. Tudtam, hogy ezt a sokféleséget csak a színház adhatja meg. Bár néha meg azt érzem, hogy a sokféleség hátráltató tényező is lehet. Nekem mindig ezerfélét kellett csinálnom. Előfordult, hogy este Adela voltam a Bernarda Alba házában, délután Marika A diótörőben, másnap riherongy a Leányvásárban.

- És holnap este is mindenféle lesz-leszel a pódiumon.

- Lesz Presser, lesz egy kis Tina Turner, egy kis dzsessz, lesz sanzon is. Erőfelmérőnek, aztán majd meglátjuk. Ez most csak egy kellemes este lesz - talán.

- Arról eddig is többször megbizonyosodhattunk, hogy kiválóan énekelsz.

- Maradjunk inkább annyiban, hogy szeretek énekelni. Ami a hangi adottságokat illeti, komoly korlátaim vannak.

- Na...

- De, abszolút így érzem. A készülő est a határok tologatására is szolgál, sok más mellett ezért nagy öröm csinálni. Olyan, mint egy felfedezőút, tele meglepetéssel. Ráadásul fiatal kollégáimban nagyszerű partnereket találtam. Felbecsülhetetlen értéke a színháznak, hogy a volt stúdiósok közül többen nemcsak színészként vethetők be bármilyen helyzetben, hanem magas szinten zenélnek is. Munka közben viszont tudatosult, hogy most már egészen biztos: soha az életben nem tudnék énekesnő lenni. Soha. Mert csak akkor tudok énekelni, ha a dal mögött felfedezek valamiféle érzelmet, szituációt - ebben nagyon színésznő vagyok szerintem. De ha az érzelem, a szituáció megvan, akkor adandó alkalommal olyan hangokat-magasságokat is képes vagyok kiénekelni, amelyek egyébként nincsenek meg bennem. Mert ilyenkor nem arra figyelek, hogy jaj, istenem, kijön-e, hanem a dalban létezem. Ezért olyan nagy utazás nekem az éneklés. Meg hát imádom a zenét.

- Mégis, mire számíthat vasárnap este a Talán bemutatóján a közönség?

- Nem a szó klasszikus értelmében vett önálló est lesz ez: összeválogattam dalokat, zenéket, miközben tudom, hogy akár mindegyik lehetne egy-egy önálló est kezdeménye, kiindulópontja. Ajánlatok ezek - aztán majd meglátjuk, melyik nyomvonalon lehet tovább haladni. Az egész úgy kezdődött, hogy naponta más ötlettel bombáztam meg Tamást (Jordánt): hétfőn odamentem azzal, hogy Edith Piaf-estet szeretnék, de kedden reggel már Cserháti Zsuzsával érkeztem, aztán jöttem Freddy Mercuryval, ami átcsapott Tina Turnerbe. Közben gondolkodtam azon is, hogy három fantasztikus énekesnő - Katona Klári, Cserháti Zsuzsa, Kovács Kati - dalaiból válogatok. Mindegyik más miatt, másképpen csodálatos. Ráadásul ha végignézünk a pályájukon, azzal is szembesülhetünk, hogy mennyire nem mindegy: mikor és kivel, milyen alkotótársakkal találkozik az ember. Cserháti Zsuzsának és Kovács Katinak ebből a szempontból nem volt igazán szerencséje.

- Úgy látom, hogy a WS Színházban mostanában jó találkozásaid voltak - A kis Lordra, a Kabaréra, a Naftalinra gondolok. A Kabaréban például számomra Kost kisasszony a megoldás kulcsa. Amikor ő is bekapcsolódik a házasság-dalba , akkor válik világossá, hogy a politikai nézetek személyes frusztrációkkal vannak szoros összefüggésben. Hogyan alakult ki ez a figura?

- Nagyon szeretem azt a hihetetlen energiát, ami Béres Attilából árad. Jót tesz a társulatnak. Pontosan nem tudom megmondani, hogyan alakult ki Kost kisasszony figurája - azt hiszem, itt is úgy kezdődött, hogy elégedetlen voltam. Én alapjában véve egy zsörtölődő, elégedetlenkedő színész vagyok. Nyűgnek éreztem, hogy - ennyi idősen - már megint egy félig levetkőztetett nőt kell játszanom; az olvasópróbán szóvá is tettem, hogy ezt a szerepet igazán eljátszhatná egy fiatalabb lány is. De Attila azt mondta, hogy neki terve van Kost kisasszonnyal - és azt csak én tudom megcsinálni. Még a próbafolyamat elején se igazán értettem, hogy miért éppen rám van szüksége. Kost kisasszony eredetileg nem énekel semmit - személyes ajándék Attilától, hogy annak a dalnak a felét elénekelhettem. Attila szerintem szerette volna elérni, hogy azt érezzem: tétje van a jelenlétemnek. A Kabaréval egyébként is furcsa személyes viszonyban vagyok: Pécsen eljátszhattam volna Sally Bowles-t, csak hát közben jelezte érkezését a kisebbik fiam, Ágoston, ezért le kellett mondanom róla. Mint annyi másról - valahogy sose tudtam jó ritmusban szervezni az életemet. És hamar kialakult bennem az a meggyőződés, hogy ha valami jót kapok, akkor azért súlyos árat kell fizetnem. Anyukámról például akkor derült ki, hogy menthetetlenül beteg, amikor Ágoston megérkezett; Balázs fiam hét éves volt akkor. Boldogan készültem a babázásra - ehelyett borzasztó, fájdalmas időszak következett.

- Más többnyire inkább palástolni igyekszik vélt vagy valós hibáit - te meg szinte felhívod rájuk a figyelmet. Mi ez, krónikus önbizalomhiány?

- Az ember alkalomadtán kap olyan rossz mondatokat-véleményeket, amelyek aztán örökre bevésődnek. Ezeket nem lehet kiheverni.

- Arra gondolsz, amiről a SzínházSzerdán beszéltél? Hogy Szirtes Tamás eltanácsolt a színművészeti főiskoláról, mondván, hogy erre az alkatra nem lehet szerepet osztani .

- Meg arra, hogy maga annyira muzikális, milyen kár, hogy nincs hangja . Még az se józanított ki, hogy ezek után a főiskolán azt tanácsolták, hogy próbálkozzam a Rockszínházban - vagy Kaposváron. Máig skrupulusaim vannak az alkatommal, a hangommal kapcsolatban. Ezek a rossz mondatok nem tűntek el - hosszú idő után sikerült eljutnom odáig, hogy időről időre képes vagyok elfeledkezni róluk.

- Kinek hiszed el, hogy jó vagy?

- Képzeld el, hogy senkinek. Ezt most nagyon komolyan mondom. Hiába nyertem meg például néhány éve a József Attila Versmondó Versenyt, amikor visszahallgatok egy-egy felvételt, én magam többnyire borzalmasnak találom. De éppen a versmondás kapcsán jöttem rá, hogy honnan eredhet ez az érzés. Amikor benne vagy, akkor nem gondolkodsz azon, hogy na, ez vajon milyen. Viszont az is biztos, hogy a következő pillanatban már egészen másképpen mondanád. Ezt az ellentmondást lehetetlen feloldani. Ha nem jó, amit csinálsz, akkor biztosan érzed, hogy itt valami nem stimmel. De azt, hogy jó, nem konstatálod, miközben csinálod. Ráadásul én minden egyes szerepnek úgy állok neki, mint egy utcáról jött ember : az első gondolatom mindig az, hogy ezt én képtelen vagyok megcsinálni. Ahogy aztán azt sem tudom fölfogni, megmagyarázni, hogy mi történik velem, miközben elkészül egy előadás. Most, a Naftalin próbaidőszakában érzékeltem ezt a legerőteljesebben. Talán azért, mert Mohánál - Mohácsi Jánosnál - tényleg nem veszi észre az ember, hogy mikor, hogyan áll össze az előadás. Elvagyunk, eldumálunk, aztán egyszer csak elkezd az egész más életet élni. Észrevétlenül megtörténik valami. Nem tudom, hogy mi a fenéért csináltam éppen ezt vagy azt - egyébként se vagyok képes előre kifundálni soha semmit -; csak azt tudom, hogy egyszer csak elkezd a szerep létezni. Talán Moha határtalan szeretete kellett ahhoz, hogy a Naftalin-próbaidőszak ilyen nagyon jó élmény legyen. Az ő szeretete aktivizál. Jó utakat nyit, és közben hagy dolgozni.

- Kaposvárról ismeritek egymást, ugye?

- Amikor Lázár Katival és Jordán Tamással elkezdtük próbálni a Bernarda Alba házát...

- Te játszottad benne a legkisebb lányt, Adelát...

- Igen, és Tamás játszotta Bernardát, Kati volt a rendező. Velünk párhuzamosan kezdett el dolgozni a kaposvári színházban egy másik partizáncsapat, Mohával. Annak a Bánk bánnak körülbelül annyi köze volt az eredetihez, mint amennyi most a Naftalinnak a Heltai-darabhoz: semmi. Akkoriban még nem nagyon értettem a Mohácsi-féle színházat, azt hiszem, mostanában értem meg arra, hogy Moha világában létezni tudjak. Ő nem szeret semmit, ami egyértelmű. És milyen igaza van.

- A WS Színház megyejáró bérletkampányának időszakából bennem az maradt meg rólad, hogy áradóan eleven vagy. Hogy nagyon élsz.

- Pedig gyakran azt érzem, hogy omlanak össze körülöttem a dolgok. Közben meg tényleg tudok vidám lenni és szeretni. Ennyi erővel be is gubózhattam, meg is keseredhettem volna. Mostanában az a taktikám, hogy mindig azzal az egy órával foglalkozom, amiben éppen benne vagyok. Megpróbálom így összerakni az életemet. Éppen az MTV-zenekarral volt fellépésünk, amikor a súlyos beteg apukámat műtötték - ő néhány hónapja már nincs velünk. A kollágáim szolidaritásból megkérdezték, hogy Juci, tényleg meglegyen az a koncert? Lehet, hogy ez a kívülállónak nem hangzik jól, de én azt mondtam, hogy persze, legyen meg. Mert abban az egy órában annyira feltöltődöm, hogy utána sokkal többet tudok adni magamból, apukámnak is. Nekem kellenek ezek az egy órák. Amikor azt élem, ami a színpadon van - és azt teljesen.

- Ez maga a színház titka és paradoxona, nem?

- Egyébként meg igen. És akkor oda is elkanyarodhatunk, hogy azért akartam színész lenni, mert tizenévesen azt éreztem, hogy nekem egyféle életpálya, életforma nem elég. Én ezt is szeretném, meg azt is, meg amazt is. Akár a tükörrel szemben állva bömbölni. Tudtam, hogy ezt a sokféleséget csak a színház adhatja meg. Bár néha meg azt érzem, hogy a sokféleség hátráltató tényező is lehet. Nekem mindig ezerfélét kellett csinálnom. Előfordult, hogy este Adela voltam a Bernarda Alba házában, délután Marika A diótörőben, másnap riherongy a Leányvásárban.

- És holnap este is mindenféle lesz-leszel a pódiumon.

- Lesz Presser, lesz egy kis Tina Turner, egy kis dzsessz, lesz sanzon is. Erőfelmérőnek, aztán majd meglátjuk. Ez most csak egy kellemes este lesz - talán.

- Maradjunk inkább annyiban, hogy szeretek énekelni. Ami a hangi adottságokat illeti, komoly korlátaim vannak.

- Na...

- De, abszolút így érzem. A készülő est a határok tologatására is szolgál, sok más mellett ezért nagy öröm csinálni. Olyan, mint egy felfedezőút, tele meglepetéssel. Ráadásul fiatal kollégáimban nagyszerű partnereket találtam. Felbecsülhetetlen értéke a színháznak, hogy a volt stúdiósok közül többen nemcsak színészként vethetők be bármilyen helyzetben, hanem magas szinten zenélnek is. Munka közben viszont tudatosult, hogy most már egészen biztos: soha az életben nem tudnék énekesnő lenni. Soha. Mert csak akkor tudok énekelni, ha a dal mögött felfedezek valamiféle érzelmet, szituációt - ebben nagyon színésznő vagyok szerintem. De ha az érzelem, a szituáció megvan, akkor adandó alkalommal olyan hangokat-magasságokat is képes vagyok kiénekelni, amelyek egyébként nincsenek meg bennem. Mert ilyenkor nem arra figyelek, hogy jaj, istenem, kijön-e, hanem a dalban létezem. Ezért olyan nagy utazás nekem az éneklés. Meg hát imádom a zenét.

- Mégis, mire számíthat vasárnap este a Talán bemutatóján a közönség?

- Nem a szó klasszikus értelmében vett önálló est lesz ez: összeválogattam dalokat, zenéket, miközben tudom, hogy akár mindegyik lehetne egy-egy önálló est kezdeménye, kiindulópontja. Ajánlatok ezek - aztán majd meglátjuk, melyik nyomvonalon lehet tovább haladni. Az egész úgy kezdődött, hogy naponta más ötlettel bombáztam meg Tamást (Jordánt): hétfőn odamentem azzal, hogy Edith Piaf-estet szeretnék, de kedden reggel már Cserháti Zsuzsával érkeztem, aztán jöttem Freddy Mercuryval, ami átcsapott Tina Turnerbe. Közben gondolkodtam azon is, hogy három fantasztikus énekesnő - Katona Klári, Cserháti Zsuzsa, Kovács Kati - dalaiból válogatok. Mindegyik más miatt, másképpen csodálatos. Ráadásul ha végignézünk a pályájukon, azzal is szembesülhetünk, hogy mennyire nem mindegy: mikor és kivel, milyen alkotótársakkal találkozik az ember. Cserháti Zsuzsának és Kovács Katinak ebből a szempontból nem volt igazán szerencséje.

- Úgy látom, hogy a WS Színházban mostanában jó találkozásaid voltak - A kis Lordra, a Kabaréra, a Naftalinra gondolok. A Kabaréban például számomra Kost kisasszony a megoldás kulcsa. Amikor ő is bekapcsolódik a házasság-dalba , akkor válik világossá, hogy a politikai nézetek személyes frusztrációkkal vannak szoros összefüggésben. Hogyan alakult ki ez a figura?

- Nagyon szeretem azt a hihetetlen energiát, ami Béres Attilából árad. Jót tesz a társulatnak. Pontosan nem tudom megmondani, hogyan alakult ki Kost kisasszony figurája - azt hiszem, itt is úgy kezdődött, hogy elégedetlen voltam. Én alapjában véve egy zsörtölődő, elégedetlenkedő színész vagyok. Nyűgnek éreztem, hogy - ennyi idősen - már megint egy félig levetkőztetett nőt kell játszanom; az olvasópróbán szóvá is tettem, hogy ezt a szerepet igazán eljátszhatná egy fiatalabb lány is. De Attila azt mondta, hogy neki terve van Kost kisasszonnyal - és azt csak én tudom megcsinálni. Még a próbafolyamat elején se igazán értettem, hogy miért éppen rám van szüksége. Kost kisasszony eredetileg nem énekel semmit - személyes ajándék Attilától, hogy annak a dalnak a felét elénekelhettem. Attila szerintem szerette volna elérni, hogy azt érezzem: tétje van a jelenlétemnek. A Kabaréval egyébként is furcsa személyes viszonyban vagyok: Pécsen eljátszhattam volna Sally Bowles-t, csak hát közben jelezte érkezését a kisebbik fiam, Ágoston, ezért le kellett mondanom róla. Mint annyi másról - valahogy sose tudtam jó ritmusban szervezni az életemet. És hamar kialakult bennem az a meggyőződés, hogy ha valami jót kapok, akkor azért súlyos árat kell fizetnem. Anyukámról például akkor derült ki, hogy menthetetlenül beteg, amikor Ágoston megérkezett; Balázs fiam hét éves volt akkor. Boldogan készültem a babázásra - ehelyett borzasztó, fájdalmas időszak következett.

- Más többnyire inkább palástolni igyekszik vélt vagy valós hibáit - te meg szinte felhívod rájuk a figyelmet. Mi ez, krónikus önbizalomhiány?

- Az ember alkalomadtán kap olyan rossz mondatokat-véleményeket, amelyek aztán örökre bevésődnek. Ezeket nem lehet kiheverni.

- Arra gondolsz, amiről a SzínházSzerdán beszéltél? Hogy Szirtes Tamás eltanácsolt a színművészeti főiskoláról, mondván, hogy erre az alkatra nem lehet szerepet osztani .

- Meg arra, hogy maga annyira muzikális, milyen kár, hogy nincs hangja . Még az se józanított ki, hogy ezek után a főiskolán azt tanácsolták, hogy próbálkozzam a Rockszínházban - vagy Kaposváron. Máig skrupulusaim vannak az alkatommal, a hangommal kapcsolatban. Ezek a rossz mondatok nem tűntek el - hosszú idő után sikerült eljutnom odáig, hogy időről időre képes vagyok elfeledkezni róluk.

- Kinek hiszed el, hogy jó vagy?

- Képzeld el, hogy senkinek. Ezt most nagyon komolyan mondom. Hiába nyertem meg például néhány éve a József Attila Versmondó Versenyt, amikor visszahallgatok egy-egy felvételt, én magam többnyire borzalmasnak találom. De éppen a versmondás kapcsán jöttem rá, hogy honnan eredhet ez az érzés. Amikor benne vagy, akkor nem gondolkodsz azon, hogy na, ez vajon milyen. Viszont az is biztos, hogy a következő pillanatban már egészen másképpen mondanád. Ezt az ellentmondást lehetetlen feloldani. Ha nem jó, amit csinálsz, akkor biztosan érzed, hogy itt valami nem stimmel. De azt, hogy jó, nem konstatálod, miközben csinálod. Ráadásul én minden egyes szerepnek úgy állok neki, mint egy utcáról jött ember : az első gondolatom mindig az, hogy ezt én képtelen vagyok megcsinálni. Ahogy aztán azt sem tudom fölfogni, megmagyarázni, hogy mi történik velem, miközben elkészül egy előadás. Most, a Naftalin próbaidőszakában érzékeltem ezt a legerőteljesebben. Talán azért, mert Mohánál - Mohácsi Jánosnál - tényleg nem veszi észre az ember, hogy mikor, hogyan áll össze az előadás. Elvagyunk, eldumálunk, aztán egyszer csak elkezd az egész más életet élni. Észrevétlenül megtörténik valami. Nem tudom, hogy mi a fenéért csináltam éppen ezt vagy azt - egyébként se vagyok képes előre kifundálni soha semmit -; csak azt tudom, hogy egyszer csak elkezd a szerep létezni. Talán Moha határtalan szeretete kellett ahhoz, hogy a Naftalin-próbaidőszak ilyen nagyon jó élmény legyen. Az ő szeretete aktivizál. Jó utakat nyit, és közben hagy dolgozni.

- Kaposvárról ismeritek egymást, ugye?

- Amikor Lázár Katival és Jordán Tamással elkezdtük próbálni a Bernarda Alba házát...

- Te játszottad benne a legkisebb lányt, Adelát...

- Igen, és Tamás játszotta Bernardát, Kati volt a rendező. Velünk párhuzamosan kezdett el dolgozni a kaposvári színházban egy másik partizáncsapat, Mohával. Annak a Bánk bánnak körülbelül annyi köze volt az eredetihez, mint amennyi most a Naftalinnak a Heltai-darabhoz: semmi. Akkoriban még nem nagyon értettem a Mohácsi-féle színházat, azt hiszem, mostanában értem meg arra, hogy Moha világában létezni tudjak. Ő nem szeret semmit, ami egyértelmű. És milyen igaza van.

- A WS Színház megyejáró bérletkampányának időszakából bennem az maradt meg rólad, hogy áradóan eleven vagy. Hogy nagyon élsz.

- Pedig gyakran azt érzem, hogy omlanak össze körülöttem a dolgok. Közben meg tényleg tudok vidám lenni és szeretni. Ennyi erővel be is gubózhattam, meg is keseredhettem volna. Mostanában az a taktikám, hogy mindig azzal az egy órával foglalkozom, amiben éppen benne vagyok. Megpróbálom így összerakni az életemet. Éppen az MTV-zenekarral volt fellépésünk, amikor a súlyos beteg apukámat műtötték - ő néhány hónapja már nincs velünk. A kollágáim szolidaritásból megkérdezték, hogy Juci, tényleg meglegyen az a koncert? Lehet, hogy ez a kívülállónak nem hangzik jól, de én azt mondtam, hogy persze, legyen meg. Mert abban az egy órában annyira feltöltődöm, hogy utána sokkal többet tudok adni magamból, apukámnak is. Nekem kellenek ezek az egy órák. Amikor azt élem, ami a színpadon van - és azt teljesen.

- Ez maga a színház titka és paradoxona, nem?

- Egyébként meg igen. És akkor oda is elkanyarodhatunk, hogy azért akartam színész lenni, mert tizenévesen azt éreztem, hogy nekem egyféle életpálya, életforma nem elég. Én ezt is szeretném, meg azt is, meg amazt is. Akár a tükörrel szemben állva bömbölni. Tudtam, hogy ezt a sokféleséget csak a színház adhatja meg. Bár néha meg azt érzem, hogy a sokféleség hátráltató tényező is lehet. Nekem mindig ezerfélét kellett csinálnom. Előfordult, hogy este Adela voltam a Bernarda Alba házában, délután Marika A diótörőben, másnap riherongy a Leányvásárban.

- És holnap este is mindenféle lesz-leszel a pódiumon.

- Lesz Presser, lesz egy kis Tina Turner, egy kis dzsessz, lesz sanzon is. Erőfelmérőnek, aztán majd meglátjuk. Ez most csak egy kellemes este lesz - talán.

- Maradjunk inkább annyiban, hogy szeretek énekelni. Ami a hangi adottságokat illeti, komoly korlátaim vannak.

- Na...

- De, abszolút így érzem. A készülő est a határok tologatására is szolgál, sok más mellett ezért nagy öröm csinálni. Olyan, mint egy felfedezőút, tele meglepetéssel. Ráadásul fiatal kollégáimban nagyszerű partnereket találtam. Felbecsülhetetlen értéke a színháznak, hogy a volt stúdiósok közül többen nemcsak színészként vethetők be bármilyen helyzetben, hanem magas szinten zenélnek is. Munka közben viszont tudatosult, hogy most már egészen biztos: soha az életben nem tudnék énekesnő lenni. Soha. Mert csak akkor tudok énekelni, ha a dal mögött felfedezek valamiféle érzelmet, szituációt - ebben nagyon színésznő vagyok szerintem. De ha az érzelem, a szituáció megvan, akkor adandó alkalommal olyan hangokat-magasságokat is képes vagyok kiénekelni, amelyek egyébként nincsenek meg bennem. Mert ilyenkor nem arra figyelek, hogy jaj, istenem, kijön-e, hanem a dalban létezem. Ezért olyan nagy utazás nekem az éneklés. Meg hát imádom a zenét.

- Mégis, mire számíthat vasárnap este a Talán bemutatóján a közönség?

- Nem a szó klasszikus értelmében vett önálló est lesz ez: összeválogattam dalokat, zenéket, miközben tudom, hogy akár mindegyik lehetne egy-egy önálló est kezdeménye, kiindulópontja. Ajánlatok ezek - aztán majd meglátjuk, melyik nyomvonalon lehet tovább haladni. Az egész úgy kezdődött, hogy naponta más ötlettel bombáztam meg Tamást (Jordánt): hétfőn odamentem azzal, hogy Edith Piaf-estet szeretnék, de kedden reggel már Cserháti Zsuzsával érkeztem, aztán jöttem Freddy Mercuryval, ami átcsapott Tina Turnerbe. Közben gondolkodtam azon is, hogy három fantasztikus énekesnő - Katona Klári, Cserháti Zsuzsa, Kovács Kati - dalaiból válogatok. Mindegyik más miatt, másképpen csodálatos. Ráadásul ha végignézünk a pályájukon, azzal is szembesülhetünk, hogy mennyire nem mindegy: mikor és kivel, milyen alkotótársakkal találkozik az ember. Cserháti Zsuzsának és Kovács Katinak ebből a szempontból nem volt igazán szerencséje.

- Úgy látom, hogy a WS Színházban mostanában jó találkozásaid voltak - A kis Lordra, a Kabaréra, a Naftalinra gondolok. A Kabaréban például számomra Kost kisasszony a megoldás kulcsa. Amikor ő is bekapcsolódik a házasság-dalba , akkor válik világossá, hogy a politikai nézetek személyes frusztrációkkal vannak szoros összefüggésben. Hogyan alakult ki ez a figura?

- Nagyon szeretem azt a hihetetlen energiát, ami Béres Attilából árad. Jót tesz a társulatnak. Pontosan nem tudom megmondani, hogyan alakult ki Kost kisasszony figurája - azt hiszem, itt is úgy kezdődött, hogy elégedetlen voltam. Én alapjában véve egy zsörtölődő, elégedetlenkedő színész vagyok. Nyűgnek éreztem, hogy - ennyi idősen - már megint egy félig levetkőztetett nőt kell játszanom; az olvasópróbán szóvá is tettem, hogy ezt a szerepet igazán eljátszhatná egy fiatalabb lány is. De Attila azt mondta, hogy neki terve van Kost kisasszonnyal - és azt csak én tudom megcsinálni. Még a próbafolyamat elején se igazán értettem, hogy miért éppen rám van szüksége. Kost kisasszony eredetileg nem énekel semmit - személyes ajándék Attilától, hogy annak a dalnak a felét elénekelhettem. Attila szerintem szerette volna elérni, hogy azt érezzem: tétje van a jelenlétemnek. A Kabaréval egyébként is furcsa személyes viszonyban vagyok: Pécsen eljátszhattam volna Sally Bowles-t, csak hát közben jelezte érkezését a kisebbik fiam, Ágoston, ezért le kellett mondanom róla. Mint annyi másról - valahogy sose tudtam jó ritmusban szervezni az életemet. És hamar kialakult bennem az a meggyőződés, hogy ha valami jót kapok, akkor azért súlyos árat kell fizetnem. Anyukámról például akkor derült ki, hogy menthetetlenül beteg, amikor Ágoston megérkezett; Balázs fiam hét éves volt akkor. Boldogan készültem a babázásra - ehelyett borzasztó, fájdalmas időszak következett.

- Más többnyire inkább palástolni igyekszik vélt vagy valós hibáit - te meg szinte felhívod rájuk a figyelmet. Mi ez, krónikus önbizalomhiány?

- Az ember alkalomadtán kap olyan rossz mondatokat-véleményeket, amelyek aztán örökre bevésődnek. Ezeket nem lehet kiheverni.

- Arra gondolsz, amiről a SzínházSzerdán beszéltél? Hogy Szirtes Tamás eltanácsolt a színművészeti főiskoláról, mondván, hogy erre az alkatra nem lehet szerepet osztani .

- Meg arra, hogy maga annyira muzikális, milyen kár, hogy nincs hangja . Még az se józanított ki, hogy ezek után a főiskolán azt tanácsolták, hogy próbálkozzam a Rockszínházban - vagy Kaposváron. Máig skrupulusaim vannak az alkatommal, a hangommal kapcsolatban. Ezek a rossz mondatok nem tűntek el - hosszú idő után sikerült eljutnom odáig, hogy időről időre képes vagyok elfeledkezni róluk.

- Kinek hiszed el, hogy jó vagy?

- Képzeld el, hogy senkinek. Ezt most nagyon komolyan mondom. Hiába nyertem meg például néhány éve a József Attila Versmondó Versenyt, amikor visszahallgatok egy-egy felvételt, én magam többnyire borzalmasnak találom. De éppen a versmondás kapcsán jöttem rá, hogy honnan eredhet ez az érzés. Amikor benne vagy, akkor nem gondolkodsz azon, hogy na, ez vajon milyen. Viszont az is biztos, hogy a következő pillanatban már egészen másképpen mondanád. Ezt az ellentmondást lehetetlen feloldani. Ha nem jó, amit csinálsz, akkor biztosan érzed, hogy itt valami nem stimmel. De azt, hogy jó, nem konstatálod, miközben csinálod. Ráadásul én minden egyes szerepnek úgy állok neki, mint egy utcáról jött ember : az első gondolatom mindig az, hogy ezt én képtelen vagyok megcsinálni. Ahogy aztán azt sem tudom fölfogni, megmagyarázni, hogy mi történik velem, miközben elkészül egy előadás. Most, a Naftalin próbaidőszakában érzékeltem ezt a legerőteljesebben. Talán azért, mert Mohánál - Mohácsi Jánosnál - tényleg nem veszi észre az ember, hogy mikor, hogyan áll össze az előadás. Elvagyunk, eldumálunk, aztán egyszer csak elkezd az egész más életet élni. Észrevétlenül megtörténik valami. Nem tudom, hogy mi a fenéért csináltam éppen ezt vagy azt - egyébként se vagyok képes előre kifundálni soha semmit -; csak azt tudom, hogy egyszer csak elkezd a szerep létezni. Talán Moha határtalan szeretete kellett ahhoz, hogy a Naftalin-próbaidőszak ilyen nagyon jó élmény legyen. Az ő szeretete aktivizál. Jó utakat nyit, és közben hagy dolgozni.

- Kaposvárról ismeritek egymást, ugye?

- Amikor Lázár Katival és Jordán Tamással elkezdtük próbálni a Bernarda Alba házát...

- Te játszottad benne a legkisebb lányt, Adelát...

- Igen, és Tamás játszotta Bernardát, Kati volt a rendező. Velünk párhuzamosan kezdett el dolgozni a kaposvári színházban egy másik partizáncsapat, Mohával. Annak a Bánk bánnak körülbelül annyi köze volt az eredetihez, mint amennyi most a Naftalinnak a Heltai-darabhoz: semmi. Akkoriban még nem nagyon értettem a Mohácsi-féle színházat, azt hiszem, mostanában értem meg arra, hogy Moha világában létezni tudjak. Ő nem szeret semmit, ami egyértelmű. És milyen igaza van.

- A WS Színház megyejáró bérletkampányának időszakából bennem az maradt meg rólad, hogy áradóan eleven vagy. Hogy nagyon élsz.

- Pedig gyakran azt érzem, hogy omlanak össze körülöttem a dolgok. Közben meg tényleg tudok vidám lenni és szeretni. Ennyi erővel be is gubózhattam, meg is keseredhettem volna. Mostanában az a taktikám, hogy mindig azzal az egy órával foglalkozom, amiben éppen benne vagyok. Megpróbálom így összerakni az életemet. Éppen az MTV-zenekarral volt fellépésünk, amikor a súlyos beteg apukámat műtötték - ő néhány hónapja már nincs velünk. A kollágáim szolidaritásból megkérdezték, hogy Juci, tényleg meglegyen az a koncert? Lehet, hogy ez a kívülállónak nem hangzik jól, de én azt mondtam, hogy persze, legyen meg. Mert abban az egy órában annyira feltöltődöm, hogy utána sokkal többet tudok adni magamból, apukámnak is. Nekem kellenek ezek az egy órák. Amikor azt élem, ami a színpadon van - és azt teljesen.

- Ez maga a színház titka és paradoxona, nem?

- Egyébként meg igen. És akkor oda is elkanyarodhatunk, hogy azért akartam színész lenni, mert tizenévesen azt éreztem, hogy nekem egyféle életpálya, életforma nem elég. Én ezt is szeretném, meg azt is, meg amazt is. Akár a tükörrel szemben állva bömbölni. Tudtam, hogy ezt a sokféleséget csak a színház adhatja meg. Bár néha meg azt érzem, hogy a sokféleség hátráltató tényező is lehet. Nekem mindig ezerfélét kellett csinálnom. Előfordult, hogy este Adela voltam a Bernarda Alba házában, délután Marika A diótörőben, másnap riherongy a Leányvásárban.

- És holnap este is mindenféle lesz-leszel a pódiumon.

- Lesz Presser, lesz egy kis Tina Turner, egy kis dzsessz, lesz sanzon is. Erőfelmérőnek, aztán majd meglátjuk. Ez most csak egy kellemes este lesz - talán.

- Maradjunk inkább annyiban, hogy szeretek énekelni. Ami a hangi adottságokat illeti, komoly korlátaim vannak.

- Na...

- De, abszolút így érzem. A készülő est a határok tologatására is szolgál, sok más mellett ezért nagy öröm csinálni. Olyan, mint egy felfedezőút, tele meglepetéssel. Ráadásul fiatal kollégáimban nagyszerű partnereket találtam. Felbecsülhetetlen értéke a színháznak, hogy a volt stúdiósok közül többen nemcsak színészként vethetők be bármilyen helyzetben, hanem magas szinten zenélnek is. Munka közben viszont tudatosult, hogy most már egészen biztos: soha az életben nem tudnék énekesnő lenni. Soha. Mert csak akkor tudok énekelni, ha a dal mögött felfedezek valamiféle érzelmet, szituációt - ebben nagyon színésznő vagyok szerintem. De ha az érzelem, a szituáció megvan, akkor adandó alkalommal olyan hangokat-magasságokat is képes vagyok kiénekelni, amelyek egyébként nincsenek meg bennem. Mert ilyenkor nem arra figyelek, hogy jaj, istenem, kijön-e, hanem a dalban létezem. Ezért olyan nagy utazás nekem az éneklés. Meg hát imádom a zenét.

- Mégis, mire számíthat vasárnap este a Talán bemutatóján a közönség?

- Nem a szó klasszikus értelmében vett önálló est lesz ez: összeválogattam dalokat, zenéket, miközben tudom, hogy akár mindegyik lehetne egy-egy önálló est kezdeménye, kiindulópontja. Ajánlatok ezek - aztán majd meglátjuk, melyik nyomvonalon lehet tovább haladni. Az egész úgy kezdődött, hogy naponta más ötlettel bombáztam meg Tamást (Jordánt): hétfőn odamentem azzal, hogy Edith Piaf-estet szeretnék, de kedden reggel már Cserháti Zsuzsával érkeztem, aztán jöttem Freddy Mercuryval, ami átcsapott Tina Turnerbe. Közben gondolkodtam azon is, hogy három fantasztikus énekesnő - Katona Klári, Cserháti Zsuzsa, Kovács Kati - dalaiból válogatok. Mindegyik más miatt, másképpen csodálatos. Ráadásul ha végignézünk a pályájukon, azzal is szembesülhetünk, hogy mennyire nem mindegy: mikor és kivel, milyen alkotótársakkal találkozik az ember. Cserháti Zsuzsának és Kovács Katinak ebből a szempontból nem volt igazán szerencséje.

- Úgy látom, hogy a WS Színházban mostanában jó találkozásaid voltak - A kis Lordra, a Kabaréra, a Naftalinra gondolok. A Kabaréban például számomra Kost kisasszony a megoldás kulcsa. Amikor ő is bekapcsolódik a házasság-dalba , akkor válik világossá, hogy a politikai nézetek személyes frusztrációkkal vannak szoros összefüggésben. Hogyan alakult ki ez a figura?

- Nagyon szeretem azt a hihetetlen energiát, ami Béres Attilából árad. Jót tesz a társulatnak. Pontosan nem tudom megmondani, hogyan alakult ki Kost kisasszony figurája - azt hiszem, itt is úgy kezdődött, hogy elégedetlen voltam. Én alapjában véve egy zsörtölődő, elégedetlenkedő színész vagyok. Nyűgnek éreztem, hogy - ennyi idősen - már megint egy félig levetkőztetett nőt kell játszanom; az olvasópróbán szóvá is tettem, hogy ezt a szerepet igazán eljátszhatná egy fiatalabb lány is. De Attila azt mondta, hogy neki terve van Kost kisasszonnyal - és azt csak én tudom megcsinálni. Még a próbafolyamat elején se igazán értettem, hogy miért éppen rám van szüksége. Kost kisasszony eredetileg nem énekel semmit - személyes ajándék Attilától, hogy annak a dalnak a felét elénekelhettem. Attila szerintem szerette volna elérni, hogy azt érezzem: tétje van a jelenlétemnek. A Kabaréval egyébként is furcsa személyes viszonyban vagyok: Pécsen eljátszhattam volna Sally Bowles-t, csak hát közben jelezte érkezését a kisebbik fiam, Ágoston, ezért le kellett mondanom róla. Mint annyi másról - valahogy sose tudtam jó ritmusban szervezni az életemet. És hamar kialakult bennem az a meggyőződés, hogy ha valami jót kapok, akkor azért súlyos árat kell fizetnem. Anyukámról például akkor derült ki, hogy menthetetlenül beteg, amikor Ágoston megérkezett; Balázs fiam hét éves volt akkor. Boldogan készültem a babázásra - ehelyett borzasztó, fájdalmas időszak következett.

- Más többnyire inkább palástolni igyekszik vélt vagy valós hibáit - te meg szinte felhívod rájuk a figyelmet. Mi ez, krónikus önbizalomhiány?

- Az ember alkalomadtán kap olyan rossz mondatokat-véleményeket, amelyek aztán örökre bevésődnek. Ezeket nem lehet kiheverni.

- Arra gondolsz, amiről a SzínházSzerdán beszéltél? Hogy Szirtes Tamás eltanácsolt a színművészeti főiskoláról, mondván, hogy erre az alkatra nem lehet szerepet osztani .

- Meg arra, hogy maga annyira muzikális, milyen kár, hogy nincs hangja . Még az se józanított ki, hogy ezek után a főiskolán azt tanácsolták, hogy próbálkozzam a Rockszínházban - vagy Kaposváron. Máig skrupulusaim vannak az alkatommal, a hangommal kapcsolatban. Ezek a rossz mondatok nem tűntek el - hosszú idő után sikerült eljutnom odáig, hogy időről időre képes vagyok elfeledkezni róluk.

- Kinek hiszed el, hogy jó vagy?

- Képzeld el, hogy senkinek. Ezt most nagyon komolyan mondom. Hiába nyertem meg például néhány éve a József Attila Versmondó Versenyt, amikor visszahallgatok egy-egy felvételt, én magam többnyire borzalmasnak találom. De éppen a versmondás kapcsán jöttem rá, hogy honnan eredhet ez az érzés. Amikor benne vagy, akkor nem gondolkodsz azon, hogy na, ez vajon milyen. Viszont az is biztos, hogy a következő pillanatban már egészen másképpen mondanád. Ezt az ellentmondást lehetetlen feloldani. Ha nem jó, amit csinálsz, akkor biztosan érzed, hogy itt valami nem stimmel. De azt, hogy jó, nem konstatálod, miközben csinálod. Ráadásul én minden egyes szerepnek úgy állok neki, mint egy utcáról jött ember : az első gondolatom mindig az, hogy ezt én képtelen vagyok megcsinálni. Ahogy aztán azt sem tudom fölfogni, megmagyarázni, hogy mi történik velem, miközben elkészül egy előadás. Most, a Naftalin próbaidőszakában érzékeltem ezt a legerőteljesebben. Talán azért, mert Mohánál - Mohácsi Jánosnál - tényleg nem veszi észre az ember, hogy mikor, hogyan áll össze az előadás. Elvagyunk, eldumálunk, aztán egyszer csak elkezd az egész más életet élni. Észrevétlenül megtörténik valami. Nem tudom, hogy mi a fenéért csináltam éppen ezt vagy azt - egyébként se vagyok képes előre kifundálni soha semmit -; csak azt tudom, hogy egyszer csak elkezd a szerep létezni. Talán Moha határtalan szeretete kellett ahhoz, hogy a Naftalin-próbaidőszak ilyen nagyon jó élmény legyen. Az ő szeretete aktivizál. Jó utakat nyit, és közben hagy dolgozni.

- Kaposvárról ismeritek egymást, ugye?

- Amikor Lázár Katival és Jordán Tamással elkezdtük próbálni a Bernarda Alba házát...

- Te játszottad benne a legkisebb lányt, Adelát...

- Igen, és Tamás játszotta Bernardát, Kati volt a rendező. Velünk párhuzamosan kezdett el dolgozni a kaposvári színházban egy másik partizáncsapat, Mohával. Annak a Bánk bánnak körülbelül annyi köze volt az eredetihez, mint amennyi most a Naftalinnak a Heltai-darabhoz: semmi. Akkoriban még nem nagyon értettem a Mohácsi-féle színházat, azt hiszem, mostanában értem meg arra, hogy Moha világában létezni tudjak. Ő nem szeret semmit, ami egyértelmű. És milyen igaza van.

- A WS Színház megyejáró bérletkampányának időszakából bennem az maradt meg rólad, hogy áradóan eleven vagy. Hogy nagyon élsz.

- Pedig gyakran azt érzem, hogy omlanak össze körülöttem a dolgok. Közben meg tényleg tudok vidám lenni és szeretni. Ennyi erővel be is gubózhattam, meg is keseredhettem volna. Mostanában az a taktikám, hogy mindig azzal az egy órával foglalkozom, amiben éppen benne vagyok. Megpróbálom így összerakni az életemet. Éppen az MTV-zenekarral volt fellépésünk, amikor a súlyos beteg apukámat műtötték - ő néhány hónapja már nincs velünk. A kollágáim szolidaritásból megkérdezték, hogy Juci, tényleg meglegyen az a koncert? Lehet, hogy ez a kívülállónak nem hangzik jól, de én azt mondtam, hogy persze, legyen meg. Mert abban az egy órában annyira feltöltődöm, hogy utána sokkal többet tudok adni magamból, apukámnak is. Nekem kellenek ezek az egy órák. Amikor azt élem, ami a színpadon van - és azt teljesen.

- Ez maga a színház titka és paradoxona, nem?

- Egyébként meg igen. És akkor oda is elkanyarodhatunk, hogy azért akartam színész lenni, mert tizenévesen azt éreztem, hogy nekem egyféle életpálya, életforma nem elég. Én ezt is szeretném, meg azt is, meg amazt is. Akár a tükörrel szemben állva bömbölni. Tudtam, hogy ezt a sokféleséget csak a színház adhatja meg. Bár néha meg azt érzem, hogy a sokféleség hátráltató tényező is lehet. Nekem mindig ezerfélét kellett csinálnom. Előfordult, hogy este Adela voltam a Bernarda Alba házában, délután Marika A diótörőben, másnap riherongy a Leányvásárban.

- És holnap este is mindenféle lesz-leszel a pódiumon.

- Lesz Presser, lesz egy kis Tina Turner, egy kis dzsessz, lesz sanzon is. Erőfelmérőnek, aztán majd meglátjuk. Ez most csak egy kellemes este lesz - talán.

- Maradjunk inkább annyiban, hogy szeretek énekelni. Ami a hangi adottságokat illeti, komoly korlátaim vannak.

- Na...

- De, abszolút így érzem. A készülő est a határok tologatására is szolgál, sok más mellett ezért nagy öröm csinálni. Olyan, mint egy felfedezőút, tele meglepetéssel. Ráadásul fiatal kollégáimban nagyszerű partnereket találtam. Felbecsülhetetlen értéke a színháznak, hogy a volt stúdiósok közül többen nemcsak színészként vethetők be bármilyen helyzetben, hanem magas szinten zenélnek is. Munka közben viszont tudatosult, hogy most már egészen biztos: soha az életben nem tudnék énekesnő lenni. Soha. Mert csak akkor tudok énekelni, ha a dal mögött felfedezek valamiféle érzelmet, szituációt - ebben nagyon színésznő vagyok szerintem. De ha az érzelem, a szituáció megvan, akkor adandó alkalommal olyan hangokat-magasságokat is képes vagyok kiénekelni, amelyek egyébként nincsenek meg bennem. Mert ilyenkor nem arra figyelek, hogy jaj, istenem, kijön-e, hanem a dalban létezem. Ezért olyan nagy utazás nekem az éneklés. Meg hát imádom a zenét.

- Mégis, mire számíthat vasárnap este a Talán bemut