Hétvége

2015.01.16. 13:50

A beteggel szeretettel kell bánni - vallja a professzor

Dr. Széll Kálmán professzor, a hazai aneszteziológia egyik megalapítója Erőméz című könyvében egyebek közt azt írja, hogy „az élet tulajdonképpen találkozások összessége”.

Petovári Anna

A vele való találkozást magam is életem meghatározó részeként éltem meg. Megítélésem szerint könyve egy gyógyító élet tapasztalatainak csordultig töltött vitaminkapszulája, ami nemcsak a felnövekvő orvosnemzedékeknek, hanem mindannyiunk számára is kifogyhatatlan szellemi táplálékot jelent.

- Milyen nehézségekkel találja szembe magát egy kezdő kórházi orvos?

- Ha egy orvostanhallgató befejezi az egyetemet, temérdek lexikális tudással rendelkezik, de amikor a gyakorlat mezejére lép, kiderül, hogy ez nem elég. Többek közt az orvosnak meg kell tanulnia fordítva gondolkodni. Az egyetemen ugyanis konkrét betegségeket tanítanak, amiknek vannak tünetei, ám a beteg az orvoshoz tüneteivel fordul (amelyek sok betegséghez tartozhatnak), innen kell visszakövetkeztetnie a betegségre. Ez egyfajta fordított gondolkodást követel. Kihívást jelent az is, hogy a sok elmélet mellett gyakorlati tapasztalata alig van. Meg kell tanulnia azokat a gyakorlati fogásokat, amikhez az egyetemen alig jutott. Többek közt ezek is okai annak, hogy ahhoz, hogy valaki szakorvos legyen, hat évig kell tanulnia az egyetemen, majd további öt éven át kell tanulnia és gyakorolnia a munkahelyén, szakképesítését - a legjobb esetben is - 29 éves korára szerzi meg. S akkor még nem beszéltem a ráépített, vagy második szakképesítésről.

Prof. dr. Széll Kálmán azt vallja, bár vannak csodálatos műszereink, amelyek ma már nélkülözhetetlenek a gyógyításban, nem szabad elfelejteni, hogy ezek a műszerek nem tolakodhatnak az orvos és a beteg közé (Fotó: Szabó Rita)

Ám a gyógyítás nem csak tanulással, hanem nem kevés fizikai és lelki próbatétellel (pl. éjszakázással) is jár. Számos városházán (pl. Dubrovnikban) a bejáratra ki van írva, hogy ha ide belépsz, hagyd otthon családi gondjaidat, a kijárat előtt pedig az a tanács szerepel, hogy ha hazamész, hagyd itt a város gondjait. Ezt a tanácsot az orvos nem tudja követni, mert egyrészt szakmájával kapcsolatban odahaza is tanulnia kell, másrészt, ha súlyos betege van, akkor annak gondjától odahaza sem tud szabadulni.

Könyvében azt írja, hogy a technikának és humánumnak karöltve kell érvényesülnie. Úgy tűnik, hogy ma a technika fölé kerekedett az emberségnek?

A technika egyre fontosabb szerepet játszik a gyógyításban, aminek sokat köszönhetünk. Fiatal orvos koromban például nem ritkán fordult elő, hogy tisztázatlan, de megalapozott hasi panaszok esetén csak úgy tudtuk megkeresni a betegség okát, hogy diagnosztikus célból felvágtuk a beteg hasát. Szerencsés esetben ezt összekötöttük a gyógyító műtéttel, de nem ritkán, nem találván semmi kórosat, bevarrtuk a hasat. Magyarán a semmiért fel kellett vágni a hasat, ami önmagában sem volt veszélytelen. Ma rendelkezésünkre áll az ultrahang, a CT, az MR, továbbá az endoszkópok, amikkel szinte képesek vagyunk felszeletelni az embert, a rejtett helyekbe is belelátni, ezért az úgynevezett diagnosztikus hasmetszésre ma már nincs szükség. Vannak csodálatos műszereink (pl. a lélegeztető gépek) amik ma már nélkülözhetetlenek a gyógyításban. De a műszerek nem tolakodhatnak az orvos és a beteg közé, helyük csak a közvetlen orvos-beteg kapcsolat mellett van. Ez elvi kérdés! Látszólag az orvos beállítja a gépet (vele kommunikál), ezzel mintegy megbízza, hogy lélegeztesse a beteget, aki ilyképpen másodrendű céllá válik. A valóságban a beteg szükségleteit figyelembe véve állítom be a gépet, amely csak segédeszköz. A fő cél mindig maga a beteg ember! A technika egyik veszélye, hogy néha a humánum rovására megy. Az orvosnak folyamatosan önmagában is tudatosítania kell, hogy erőfeszítéseinek központjában egy érző, elesett ember áll.

- Hogyan képzeli el a jövő orvoslását?

- Az orvostudomány gyors fejlődése okán ma már nem léteznek mindenhez értő polihisztor orvosok. Fiatal orvosként, a magánrendeléseim során, én még mindennel foglalkoztam; a foghúzástól a fülbevaló behelyezésén keresztül a szülés vezetéséig. Ma a gyógyítás tudománya egyre inkább szakokra aprózódik, ami szükséges és jó, de azzal a veszéllyel jár, hogy valamely szakterület betegségére figyelő szakorvos elvesztheti szem elől magát a betegséget hordozó embert. Mert minden betegség az egész emberre, sőt a test betegsége a lélekre is hatással van. Arisztotelészt szokták idézni, aki állítólag azt mondta, hogy: a szakember egyre kisebb területről egyre többet ismer, végül a semmiről már mindent tud . Ez persze legfeljebb egy szellemes aforizma, de van benne némi igazság akkor, ha a holisztikus, tehát egész test-lélek embert szem elől tévesztjük.

Magam a múlt század második fele óta tartó fejlődés következtében 8-10 jelentős paradigmaváltást értem meg az orvoslásban, beleértve azon etikai kérdéseket, amiket a fejlődés felvetett. Ezekhez folyamatosan alkalmazkodnunk kell, s ez határozza meg a gyógyítás szemléletét, filozófiáját. Egy azonban nem változott. A beteggel szeretettel kell bánnunk. Ez lehet akár szoros érzelmi kötődés is, de nem feltétlenül érzelmi szeretet, hanem úgynevezett cselekvő szeretet , vagyis úgy kell vele bánnunk, mintha érzelmileg is szeretnénk.

Könyvében olvastam egy esetet, amelyben egy agyhalott anya biológiai életfunkcióit fenntartották, hogy a halottban élő egészséges magzatot később császármetszéssel a világra segíthessék. Nem sínyli meg a gyerek azt, hogy az anyja már nem él?

Az agyhalál a személyiség halálát jelenti, amely minden gyógyító beavatkozást okafogyottá tesz. Az ilyen halottakat szervadományozásra szoktuk felajánlani, amivel még segíthet másoknak, sőt általa a halott egyes szerveinek túlélése is lehetővé válik. Az említett esetben az agyhalottat azért tartottuk mesterségesen biológiai életben, hogy általa az élő magzatot megmentsük. Ez 1988-ban történt és sikeresen végződött. A magzat kétségtelenül sokféle kapcsolatban áll az anyával, aki nem csak táplálja, nem csak helyet ad neki, de a magzat például ismeri az anya hangját. Gondoljuk meg, hogy a normál szüléskor a magzat saját fejével tágítja magának a szülőcsatornát, ami az addigi méhen belüli gondtalan életéhez képest komoly megrázkódtatást (sérelmet?) jelent. Az úgynevezett bőrkontaktuson kívül egyebek közt azért szokták az újszülöttet az anyja hasára fektetni, hogy ismét hallja az anyja jól ismert hangját, amely mintegy megnyugtatja, hiszen a régi jó világára emlékezteti. Úgy gondolom, hogy a mi esetünkben az agyhalott anya magzata minden lényegeset megkapott, de az anya hangját természetesen nem hallhatta, és már eleve félárvaként jött a világra, ami nyilván lelkileg is megviselte. Ám a magzati élet feltétlen tisztelete és megmentése érdekében minden kisebb hátrányt vállalnunk kellett.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!