hétvége

2018.01.12. 21:17

Mindenkinek a maga keresztje

A Vasi-Hegyháton sok út menti szakrális emléket újítottak fel önkormányzatok, helybeliek és elszármazottak adakozásból. Vannak családok is, amelyek ezt fontosnak vélték.

Merklin Tímea

Megjelent nemrég egy könyv Séta a kereszt oltalma alatt címmel, amely leltárszerűen számba veszi a Vasi-Hegyhát 23 településének népi, valamint műemlékvédelem alatt álló szakrális emlékeit. A kötet létrejöttéért – és megelőzően az útszéli keresztekért, szenteket ábrázoló szobrokért, kis haranglábakért – sokan fogtak össze. A képes albumot a Vasvár Népfőiskola Egyesület és a Bérbaltaváriak Szülőfalujukért Egyesület közösen adta ki a Földművelésügyi Minisztérium támogatásával.

Mi olyan embereket, családokat kerestünk, akik, amelyek személyes kötődés miatt vállalták magukra a felújítást, esetleg ismerik a szakrális emlékek történetét.

Csipkereken, Kusztor László házánál áll egy fogadalmi Krisztus-kereszt, a házigazda viseli gondját.

Török Imre erdész a hegytetőn talált egy keresztet, amelynek a megmaradásáról gondoskodott Fotó: Szendi Péter

– Nem a mi családunk emeltette, hanem a terület előző tulajdonosa, Kovács Gergely és neje, akiktől megvette a nagyapám – meséli Laci bácsi.

– Nem voltak gyermekeik, ezért minden megtakarított pénzüket erre fordították 1905-ben. A házak akkor még fent voltak a hegytetőn, aztán kezdtek leköltözni onnan a faluba az emberek. Ezt a házat, ahol a kőkereszt is áll, a nagyapám építette 1921-ben. Az udvart 1938-40 körül kerítették be. A kereszttől – aminek saját kovácsoltvas kerítése van – nem messze volt egy kút, bedőlt, a föld feltöltődött. Talán ezért dőlt meg a kereszt. Három éve a fiammal a földet kiszedtük, visszaállítottuk a keresztet egyenesre, kavicságyat csináltunk, hogy még a gaz se okozzon kárt. Restauráltattuk is, mert az alsó részen, ahol a Mária-szobor van, vastag szeletekben hámozta az idő a homokkövet. Nem vagyok elégedett a felújítással, sajnos már jön le a festék a keresztről, valamiért nem jó a technológia... Úgy érzem, az ősöknek tartozom annyival, hogy ha ők ezt a keresztet fontosnak tartották, akkor én gondoskodjam arról, hogy maradandó legyen az utókor számára.

Bérbaltaváron Németh Béla polgármester családjának három tagja három keresztről gondoskodott.

– Az a kereszt, amit én újíttattam fel, az utolsó előtti ház előtt állt a falu végén, a nagyszüleimé mellett. Szakály István volt a tulajdonos, olyan régen, hogy emlékszem, még lovas kocsival vitték el a holttestét a háztól, mikor meghalt. A keresztet a feleségével emeltették, Roza néni Amerikába disszidált, apácának állt nővérének támogatásával 1938-39-ben. Ez a környéken a legfiatalabb kereszt. Megvettem azon a falurészen négy telket, a keresztet szilvahajtásos dzsumbuj vette körül. Mikor kitisztítottuk, láttam, hogy meg kell menteni. A Mária-szobor hiányzott belőle, ezért felújításkor egy másikat építettünk be. Úgy vélem, ha valaki áldozott rá anno, nekem új tulajdonosként kötelességem megőrizni. Ott hoztam létre a állattartó telepet, szarvasmarhákat nevelek, jól jön mindenféle támogatás, az égi is.

Török Imre, a polgármester sógora fenn a hegyen újíttatott fel egy keresztet.

– Erdész vagyok, nemcsak a jelenben gondolkodom, hanem a múltba és a jövőbe is hosszan tekintek. A fák esetében ugyancsak az 50-100 éves lépték mérvadó. Pár évvel ez-előtt fedeztem fel az erdő szélén ezt a keresztet, akkor fogant meg bennem a gondolat, nem szabad hagyni, hogy ez elvesszen, ennek itt meg kell maradnia. Akkor még nem gondoltam az ősökre, hogy vajon milyen esemény miatt állították oda. Régen ezen az útvonalon mentek az emberek Bérbaltavárról a vasvári Szentkútra, gondolom, közben itt megálltak imádkozni. Egy erdésznek bele kell tudni gondolni, hogy szaladnak a száz évek. Az ember nagynak hiszi magát, de ha az élővilág mércéjével mérjük, akkor nagyon picike. Oda jutottam magamban, megilleti ezt a keresztet, hogy újabb száz év múlva is elgondolkodjanak az arra járók mellette. Ezért újíttattuk fel két éve.

Dr. Németh Anikó ezt a Mária-szobrot vette gondjaiba – kifejezetten a nagyapja emlékére

Dr. Németh Anikó, a polgármester húga egy Mária-szobrot vett a gondjaiba.

– A szakrális emlékek egy zarándokút mentén vannak, a végén laktak a nagyszüleim, akik egyszerű, de nagyon szorgalmas emberek voltak. Minden szünidőt ott töltöttünk náluk, nagyon boldog gyermekkorunk volt. A Mária-szobrot nem a nagyszüleim állíttatták, de meghatározó volt az életükben. Különösen a papának. Minden ünnepnapon szépen felöltöztünk, és virágot vittünk a szoborra. A téeszidőkben kombájnnal nekimentek, megcsonkították a kis Jézust, letörték Mária koronáját. Mikor meghaltak mindazok, akik ápolták, a szobor elhanyagolttá vált. Néhány éve megfogalmazódott bennem, milyen jó lenne, ha a régi pompájában állhatna, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Egy szép napon jött haza a férjem, hogy ő meg egy keresztet talált az erdőben. Megint eltelt egy kis idő, aztán kiderült, hogy Nagytilajban van valaki, aki ért a felújításhoz, megnézné a szobrot. A férjem is megcsináltatta az erdőszéli keresztet, a testvérem a telkén állót. Ez indította el Bérbaltaváron a többi kereszt felújítását, közadakozásból restauráltatták a többit. Nem csak az itt lakók, hanem még az elszármazottak is adakoztak, valószínűleg az érzelmi kapcsolódások miatt.

Németh Béla azt tartja, hogy mindig jól jön a segítség – az égi is

Hogy a papa miért kötődött a szoborhoz? Talán mert Szűz Máriában az édesanyját látta, kis Jézusban meg saját magát. Alig kétéves korában elvesztette az édesanyját, mostohája volt, keserves élete. A papa Szűz Máriától várt minden reményt, segítséget, talán szeretetet is. Emlékszem, idős korában, mikor már szívbeteg volt, nem tudott feljönni az emelkedőre, ahol a szobor van. De egy illatos virágzó bokorról letört ágakból csokrot kötött, odaadta nekem, megbízott azzal, hogy vigyem ki Szűz Máriához. A kapuig jött velem, ott leült, könnyezett és a kapunál ültében megvárta, amíg hazaérek.

Ezek is érdekelhetik