Csősznek álltunk a csepregi hegyen egy távcsővel és egy fokossal

Hajdan minden faluban volt mezőőr, aki a madarakat riogatta, hogy védje a termést, figyelje a környéket, észrevegye, ha valaki rosszban sántikál.

Réczeg Zoltán 28 éve mezőőr, az önkormányzat alkalmazottja, május 31-étől október 31-éig a csepregi hegyen teljesít szolgálatot, a polgármesternek számol be, de a hegyközség is irányíthatja a munkáját. Hozzá tartozik az utak, a műtárgyak – Szent Orbán-szobor, forrás, fabútorok, játékok – védelme, őrzi a szőlőket, gyümölcsösöket. A lopás nem jellemző, a tolvajok kihaltak, újak meg nincsenek, meséli. A munkaideje kötetlen, szezonban naponta többször kint van, hogy érezzék a gazdák a jelenlétét.

Az utolsó betörés tizenöt éve volt; ha jól emlékszik, húsz évvel ezelőtt egy másik, egyébként nyugodt az élet. Inkább az a nehézség, hogy hegyen belül nehéz kiszűrni, hogy a szomszédok hogyan viselkednek egymással. Pár éve leszedtek egy barackfát, az tudhatta csak, hogy tele van, aki ott lakik. Kicsit dohogunk ezen, és nekilódulunk, Alsó-Hangán keresünk szüretelőket.

Manapság a szüret is máshogy van, mint régen. Azelőtt egyszerre szedtek le mindent, addig dolgoztak, amíg csak a szőlő le nem fogyott, és csak egyszer kellett elmosogatni végül az eszközöket. Ma mindenkinek többfajta szőlője van, különböző időben érnek, tehát fajtaszüretelés van: múlt héten egyiket szüretelték, most a másikat. Ki a hét végén dolgozik, ki hét közben, ahogy ráér.

Az egyik szőlőben nem a gazdát találjuk – amint kiderül, ő a másik birtokán szüretel –, hanem a sógorokat: Keszőce Attila és Markó Tamás szedik a zweigeltet, amiből aztán rozét szeretnének készíteni, a színe azon fog múlni, hány órát „hagyják héjon”, mondják, a rozéhoz hat óra elég, a vörösborhoz tíz nap kell.

Megvizitáljuk a sorokat, gyönyörű fürtök termettek az idei szőlőérlelő meleg időben. Elköszönünk a sor végén terebélyesedő szelídgesztenyefától is, megannyi mosolyként pattannak ágain a tüskés héjak a hét ágra sütő napban. Gyanús ez a szeptember, annyira nyár van!

– Amikor kezdtem, a kilencvenes években, a hegyen még 95 százalékban csepregi volt a tulajdonos, most 35 százalék már nem helyi. Az idősek kihalnak, nem mindenhol folytatják a munkát a fiatalok, eladják a telkeket, többségében osztrák, kisebb részben német tulajdonba került legalább száz – meséli Réczeg Zoltán, aki huszonnyolc éves volt, amikor mezőőr lett, akkoriban négy ház volt a hegyen, most százharminc körül van, és harminc házban nemcsak szezonálisan, hanem állandóan laknak. Már nincsenek nadrágszíjtelkek, aki tehette, megvette a szomszéd telkeket is. A szőlők többsége 1000– 3000 négyzetméteres, ezeken a család szüretel, kisebb részben vannak két-három hektáros területek, ott már embert is fogadnak a munkára.

A hegy Rámók elnevezésű részére igyekszünk, útközben rápillantunk az erdőre, oda, ahol két mamutfenyő magasodik, 35 éve ültették őket – vigyáznak a hegyre.

Zoltán fiatal korában naponta többször is bejárta az egész területet, ma már azt csinálja, hogy kocsival beáll egy kevésbé észrevehető helyre, ahonnan viszont ő lát több utat, és figyel. Jogosult igazoltatásra, előállításra, joga van benézni az autó csomagtartójába; ha gyanús valaki, igazolnia kell, honnan szerezte a termést.

A mezőőr rendőrt is hívhat. Ha a gyanúsított elszelel a tetthelyről, rontja, súlyosbítja a helyzetét, magasabb lesz a büntetés. Ahogy megerősíti, nem lopások fordulnak elő, inkább az illegális szemétlerakókkal kell küzdeni. Múltkor valaki a forrás mellé akarta lepakolni a szemetét, vissza kellett raknia a kocsiba, és fizettettek vele tízezer forintot.

A Rámók hegyrészre tartva egy ismeretlen fehér kocsi hajt el mellettünk, Zoltán felsóhajt: – Uramisten, ki lehet ez?! Azzal nyugtatja magát, hogy szüretelő kádat visz, tehát ismeretlen, de nem rosszban sántikál.

A Sajbók-forrásnál, amely erősen felújítás előtt áll, kiránduló gyerekeket látunk. A dombra érünk, a mezőőr magára akasztja a puskáját, megtörve, ahogy kell, hogy véletlenül se süljön el, aztán a nyakába veszi a távcsövet, és elindulunk felfelé. A sorok előtt riasztólövést adunk le, puff a madaraknak – állítólag többet dézsmálnak mostanában a rigók, mint a seregélyek –, a veteményt rágó nyulak pedig biztos infarktust kaptak.

Ballagunk fel Horváth Józsefékhez, ahol még az unokák is metszőollóval gyűjtik a fürtöket, és boldogan szaladgálnak fel és alá a traktor kislétráján beönteni a termést a platón lévő dézsákba. A meleg jobban kihozta idén a fajtasajátosságokat, különböző időpontokban szüretelik a szőlőt: a fehérekkel kezdtek, a szürkebarát és a chardonnay után most a pinot noir van soron, 20-21 fokos, nem merik tovább fent hagyni.

A vékony héjú szőlők héja már beborult, ahogy a nyári forróság az emberi bőrnek sem tett jót, megráncolta. A gazda a fokos történetét meséli. A két világháború között volt a legszigorúbb a hegyközségi törvény Magyarországon, a csősz kint lakott a hegyen, csak vasárnap ment haza. Akkor a csendőrök vigyáztak a területre, és becsukták a Hanga-kaput. A csősz önvédelmi fegyvere volt a fokos, akár egy vaddisznót is ki lehet ütni vele.

A fokos nemcsak harci eszköz, de státusszimbólum is volt, nélkülözhetetlen, mint a kutya. Jóska megőrizte az utolsó hegymester fokosát, és amikor hegybíró volt, összesen tizenhét darab ilyet csináltattak, hogy a hegyközségben mindenkinek legyen. A kovácsmester egy tűzben edzette őket, így tűztestvér ez a tizenhét fokos, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha valamelyik tulajdonos bajban van, a többi köteles segíteni.

A háború után megszüntették a hegyközségeket, a hegymesteri pozíció megszűnt, de csősz kellett továbbra is. Így ez a szakma átvészelte a hegyközségek nélküli időszakot is (a 90-es években alakultak újra), csak most már mezőőr a hivatás neve, s az önkormányzathoz tartozik. Régen a csősznek egycsövű puskája volt, ma a mezőőr 12-es, kétcsövű puskával jár.

Lebandukolunk a kocsihoz, nézegetünk, hol kik dolgoznak, lám, a bíró úrnál is szüretelnek. Zoltán morog az út miatt, kavicsot hoztak, de nem lapátolták, lapogatták el rendesen, majd jelezni kell a polgármesternek, hogy hova kellene még kavics meg gép.

A Rúzsa-hegyre megyünk, ott van Réczeg Zoltánnak is telke, 1600 négyzetméter gyümölcsös és veteményes, kerítéssel szigorúan bekerítve, mert a vad mind lerágta korábban. Pócza Jánost keressük, megszólítok egy asztaltársaságot, amelynek tagjai munka után pihennek, otthonról hozott kolbászt, sonkát eszegetnek. A névre nem egy, hanem két ember jelentkezik, sőt egymásra mutogatnak.

A tréfából rögtön rájövök: apa és fia együtt szüretelnek, a nagycsaláddal, a barátokkal járták végig az ezer tőkét. Most zöldveltelinit szüreteltek, tegnapelőtt kékfrankost, két hete rizlingszilvánit.

A csősz távcsővel végignéz a hegyen, hogy mennyi szőlőt hagytak el. Az idősebb Pócza János szólal meg:

– Tiszteletből engem tartanak a gazdának, de három-négy éve a fiam műveli a szőlőt. Én már csak segédmunkás vagyok itt. Ez a valóság. Nyolcvanéves vagyok. Át kell hogy adjam. És örülhetek, hogy van kinek.