Pannónia zarándokainak nyomát kerestük

„Hová lesz a zarándoklat?” – hallottam nemrég a vonaton. Egyik utastársának tette fel valaki a kérdést, s jött azonnal a válasz: „Pestre megyek a lányomhoz.” Nekem újdonság volt a szóhasználat, eddig legfeljebb csak azt hallottam, hogy „hová lesz a menet?”, „hová utazik?”.

Régóta vitatéma, mit tekinthetünk igazából zarándoklásnak – és kik is azok a zarándokok. E kérdésben most nem akarok állást foglalni, de az idézett mondat is jól mutatja, hogy a zarándoklás kifejezés rég elszakadt eredeti jelentéstartalmától. Egyre többen nevezik az egyszerű hétvégi kirándulásaikat, túráikat zarándoklatnak. Lehet, hogy rövidesen a mindennapi utazásaink is zarándoklatok lesznek? Még ez is előfordulhat.

Mindenesetre zarándokútra menni valaha nagy lelki és testi kihívást jelentett. Ki volt az első zarándok, akinek élete a mi vidékünkhöz kapcsolódik?

Nehéz a válasz, de Márton biztosan közöttük volt. Ez alkalommal azonban nem Tours püspökéről van szó, hanem egy másik Mártonról, aki 1500 évvel ezelőtt, 510 vagy 520 táján született Pannóniában. A pontos helyszínt illetően Savaria neve is fölvetődött, de erre vonatkozóan nincs megbízható adat. Első nagy zarándoklata a Szentföldre, Krisztus életének helyszíneihez vezetett. Második útján a keresztény világ központját, Rómát kereste fel. Mivel példaképének a két évszázaddal korábban élt Mártont választotta, harmadik zarándoklata Tours híres püspökének sírjához vezetett. 556-ban lett a mai Portugáliában lévő Braga várossal szomszédos Dume (Dumium) püspöke. 579 körül halt meg. A Pannóniából származó „portugál szentet” ma Bragai Szent Mártonként tisztelik.

A zarándoklás gyakran veszélyekkel járt. Majd fél évszázaddal Bragai Márton után az ír Coloman igyekezett a Szentföld felé. Útja Magyarországon át vezetett volna kelet felé. Már közel járt hozzánk, amikor a Bécs környéki Stockerauban tévedésből kémnek nézték és felakasztották. Rövidesen szentként kezdték el tisztelni, ő lett Alsó-Ausztria patrónusa. Tisztelete az Árpád-kori Magyarországon is elterjedt, nálunk Szent Kálmánként ismerték. Szombathelyhez közel a burgenlandi Répcebónyán (Piringsdorf) van olyan templom, amelyet neki szenteltek.

Egy-egy zarándoklat hónapokig, sőt alkalmanként évekig tartott. Voltak, akik segítették az úton lévőket, de alapjában véve mindenki magáról gondoskodott. Zarándokot kolostorban vagy ispotályban befogadni üdvös dolog volt. Ilyennel azonban – főleg akkor, ha a keleti útirányt választotta – ritkán találkozott a vándor.

Káldi György jezsuita szerzetes Nagyszombatban született, de családja és felmenői révén a Vas megyei Káldhoz is kötődött. Nevéhez kapcsolódik a katolikus Biblia teljes szövegének magyarra fordítása, amit 1626- ban Bécsben adtak ki.

Több zarándoklaton is részt vett, így nem csodálkozhatunk azon, hogy az 1631-ben nyomtatásban is megjelent Vízkereszt-napi prédikációiban erről a kérdésről is kifejti a véleményét: „Azt mondják, sokaknak árt a zarándokság. Én pedig azt mondom, többeknek használ, mintsem árt, és akinek árt, nem a zarándokságból esik a fogyatkozás, hanem abból, hogy nem jól él vele.” Véleményt mond a kényesnek gondolt kérdésekről is. Ilyen például, hogy ajánlható-e a zarándoklat a házas embereknek.

Bölcs válasza pedig így szól: „A házas embereknek nem szabad egymás akaratja nélkül messzi zarándokságba menni, mert nincs hatalmok a magok testén.”

Bibliai példákkal is alátámasztva fölsorolja, melyek azok a dolgok, amelyek egy zarándoklathoz szükségesek. Ezek a következők: zarándokbot vagy zarándokpálca, amely segít a járásban, és a kutyákat is elkergethetjük vele. Tarisznya vagy táska azért, hogy a kenyeret és egyéb szükséges dolgainkat abban tartsuk. Saru, hogy lábainkat védje, illetve öv, hogy ruháinkat leszorítsuk vele. Eleség, „mert az ember nem tudja, hová jut” – és a koplalás akár az út végét is jelentheti. Végezetül szükséges a hallgatás is, mert a szólás hamar elfárasztja a zarándokot, és az utat is késlelteti.