1989, avagy volt egyszer egy vasfüggöny

1989 tavaszán fülest kapott a megyei napilap szerkesztősége, miszerint Kőszegnél bontják a határzárat. Bár ekkor már keletnémet Trabant-konvojok szántották a megye útjait, s nem volt ritka az elhagyott, kifosztott DDR-es rendszámú autó se, hivatalosan szó sem esett az esetleges határbontásról. Sőt! Egyre több határőrt vezényeltek a térségbe, hogy megakadályozzák a disszidálást, vagyis a határon történő legális átkelést Ausztriába. A füles az füles, úgyhogy kocsiba pattantunk, és kimentünk az alaposan felbolydult kisvárosba.

Az őrs parancsnoka készséges volt és elmondta, hogy valóban lesz egy bemutató, de hogy mikor, azt nem tudja. – De ez is csak amolyan próbaféle lesz – tette hozzá. Nem kellett igazán sokat várni, jött a hivatalos meghívó: egy szakaszon, a határátkelőtől pár száz méterre elbontják a hírhedt elektronikus jelzőrendszert, a szovjet mintájú SZ–100-ast. Nagy volt az izgalom, éreztük, hogy történelmi időket élünk. És ez így is volt. A határon olyan munkagépet láttunk, amely képes volt az oszlopokat, úgymond, kinyűni, majd a drótot feltekerni. Több főtiszt is jelen volt, sorolták az adatokat, barátkoztak a sajtóval. Tekintve, hogy nem sokkal előtte már az is kegynek számított, ha valaki háromévente kék útlevelet kapott és nyugatra utazhatott – alig hittünk a szemünknek és a fülünknek. Más megközelítésben, de így voltak vele nyugati kollégáink, köztük osztrák, nyugatnémet és svéd televíziósok, akik rázták a kezünket, nekünk gratulálva az egyébként nagyhatalmi indíttatású történtekért. Aztán amikor az első oszlop kifordult a földből, felcsattant a spontán taps, éljenzés. Hát így indult a kerítés és vele egy korszak elbontása.

Aminek számos relikviáját a felsőcsatári Vasfüggöny Múzeumban őrzik. A magánintézményt az egykori határőr sorkatona, Goják Sándor vezeti már évtizedek óta. A specifikus, Európa-szerte egyedülálló múzeum maga a közelmúlt történelme. – Izgalmas idők voltak – mondja Sándor. – Jómagam korábban itt voltam katona, itt ismertem meg a feleségemet és alapítottam családot. Megráztak az 1989-es változások, olyan gyorsan történt minden, hogy időbe telt felfogni. A legtöbben így voltak ezzel, minden napra esett valami rendkívüli dolog. Őszintén szólva nem hittem el, hogy ez bekövetkezhet. Mármint a határok eltörlése. Hiszen erre épült rá szinte minden, és már csaknem negyven éve tartott – teszi hozzá.

Ez nem is túlzás, mivel a falvakat a határőrizet szolgálatába állították, megjelent az önkéntes határőr intézménye, és ha a faluban „nem oda való” embert láttak, azt jelentették. Így a diszszidálni szándékozók inkább a kieső helyeket keresték. – Voltak emlékezetes esetek, mint az NDK-s mérnök családé, akik már-már átjutottak, de az utolsó pillanatban lebuktak. Súlyos börtönre ítélték őket hazájukban. Még korábban pedig azé a lengyel rúdugró olimpikoné, aki Kőszegnél a dróton akart átugrani egy alkalmi faággal, de nem sikerült, visszaesett, mégpedig az aknákra… Sokan veszítették életüket, de akadt, akinek sikerült átjutnia.

Nemzetközi ügy lett a felsőcsatári, talkumbányás áttörésből. Két fiatal egy nyári éjjelen nem a falu, hanem Pornóapáti felé vette Csepel teherautóval az irányt, és ott, ahol a határ egészen megközelíti az országutat, nekihajtottak a drótnak. A jármű átcsúszott a senki földjére, lefulladt. A kiérkező járőrök össztüzet zúdítottak a kocsira. A benne ülők egyikét szitává lőtték. A másik fiatalnak sikerült kiugrania a motorháztetőre, onnét pedig osztrák területre. Különlegessége az ügynek, hogy utánamentek, vagyis határsértést követtek el, de szerencsére nem találták meg – emlékezik Goják Sándor, aki a rendszerváltás után kezdte el a vasfüggönyhöz köthető tárgyak mentését, majd időrendbe állítva, múzeumi gyűjteménnyé rendezte azt. A bolygó minden részéből volt már vendége, mint mondja, kopik az emlékezet, és ezért egyre fontosabb a dokumentáció. – Akik a határzár eltűntekor születtek, azok ma már 30 évesek. Számukra egyszerűen hihetetlen, amit itt látnak, tőlem hallanak – fogalmaz.

1989 tavaszán felgyorsultak az események, NDK-sok ezrei kerestek menedéket a szocialista országok nyugati nagykövetségein – Budapesten is. Hatalmas volt a feszültség, és ebben a helyzetben a nem sokkal korábban alakult Magyar Demokrata Fórum páneurópai pikniket hirdetett Sopron környékére, az államhatárra, ahol keletnémet turisták százai is gyülekeztek. Amikor megnyitották a határőrök a kaput, a tömeg megindult és egyszerűen átfutott Ausztriába. A fegyverek némák maradtak… Ez volt a jel, innentől már nem lehetett fenntartani a vasfüggönyt, sem itt, sem más szocialista országban. Erre is emlékeznek majd a nyári központi és helyi ünnepségeken.