Orsos Zoltán atya a könyvében saját sorsát állítja példaként, nem csak cigányoknak

Lelkisége és apropója az – ahogy az atya fogalmaz -, hogy általában szeretjük csak Jézust, az emberek elé „késztermékként” kerül. De ezzel a szenvedők – ha valakinek a férje börtönbe kerül, ha nincs mit enni – nem tudnak mit kezdeni ezzel, főleg a cigányok nem. Közel nyolcszázezer cigány él Magyarországon, sokukat a szekták elcsábították, elszippantották. Annyi út van és annyi útvesztő- mondja.

- A társadalom perifériáján élők szenvedése Jézus szenvedése, a keresztút végigmegy bennük. Orsos Zoltán az életpályáján keresztül akarja megmutatni, hogy bármilyen

mélypontról indul valaki, van megérkezés. Lovásziban született, nyolcan voltak testvérek. Meséli, hogy gyerekkorában, mikor lázas betegen az ájulás határán volt, az édesanyja az ágya szélén ült kisírt szemekkel, és azt mondta: Fiam, nincs pénzünk, hogy megvegyük neked a gyógyszert. Ki kell bírnod. Jól van, mondta, kibírom.

- Így bírtam ki sok mindent az életben. Az előítéleteket, a támadásokat, a saját nagy családomat. Benne éltem az erőszakban, az alkoholizmusban. Édesapám börtönben volt, édesanyám nem tudott minket eltartani. Hétévesen kerültünk el otthonról a berényi nevelőotthonba. Csak potyogtak a könnyeink, édesanyánktól elköszönni sem tudtunk. Papszentelésig egy jel sem volt róla. Berényben tiltakoztam, hogy nem akarok ott lenni. A két öcsémet elvitték Kehidakustányba, a bátyáim megszöktek. Egyedül maradtam. A nevelőotthon sok mindentől nem védett meg, de megóvott a bűnözéstől. Vigasztalhatatlan gyerkőc voltam. Ha asszonyt láttam, odamentem hozzá: Néni, leszel az anyukám?Megtanultam kibírni, mint a gyógyszer hiányát. Orsos Zoltán sorsát is meghatározta az, amikor az egyik nővérét megerőszakolták, és letépett ruhában jött haza. Mert akkor bosszút fogadott, elhatározta, hogy bíró lesz – vagyis „okos ember” -, és a tetteseket börtönbe

juttatja.

- A nevelőotthonos években a bosszú éltetett, magányos voltam. Nyolcadik osztályos koromig voltam ott, aztán nevelő szülőkhöz kerültem. Nem értették a szándékomat, hogy miért akarok tanulni. A cigánygyerekek összesúgtak a hátam mögött. A keszthelyi Nagyváthy János Középiskolába mehettem, ahol egyedül voltam cigány tanuló.

Zdiarszky László kármelita szerzetes beszélt nekünk arról, hogy a pályaválasztás nem kívánságműsor. Elhívott a templomba, beszélt nekem isten irgalmasságáról. Megérintett, ahogy beszélt, éreztem, ahogy eltűnik a szívemből a bosszú. Nincs misztikus élményem. Látom a nyomorban élők tekintetét, arcát, hallom a sóhajtásukat. Ha már ennyit tanultam, tartozom nekik az evangéliummal. Ráébredtem, hogy nem válaszolhatok a sérelmekre bosszúval. A szívemben döntöttem el. Az a hiány, hogy nélkülöznöm kellett a szüleimet, a kegyelem forrása lett. Orsos Zoltán tudja, mennyire rányomja egy gyerek életére a bélyeget a „nincs”. Defektust okoz a szívben, lélekben. Ezért máshogy viszonyul a gyerekekhez az iskolában. Ha látja, hogy egyik-másik idegesen jön be, nem a sarokba küldi, hanem megkérdezi, hogy evett-e ma már. Heti 18 iskolai és óvodai órája van, több mint kétszáz gyerekkel foglalkozik.

- Akárhol voltam eddig, a gyerekek mindenhol csüngnek rajtam. A gyerekek érzik, tudják bennem, hogy ezeket a dolgokat elszenvedtem. Sokkal megértőbb vagyok, máshogy hallgatom a gyónásokat. Tudok hitelesen beszélni a jóról és a rosszról is. Vadóc gyerekként voltam benne voltam balhékban is, ismerem. Annyira fognak nekem hinni, amennyire

meg tudom élni előttük Jézust, amennyire át tudok menni az ő oldalukra, és le tudok ülni melléjük.

A plébános arról is beszél, hogy óriási átalakuláson megy keresztül az egyház, most fog eldőlni, hogy milyen lesz a 21. századi arca. Úgy véli, hogy egy kicsit cigány arca is kell, hogy legyen, ha nem akarja elveszíteni őket. – Sok múlik azon, hogy miképpen tudjuk megszólítani őket. Nekem a hittan órán a logikám nem az, hogy megtanítom a tízparancsolatot, hanem előbb a gyerekek szívét szeretném megérinteni. Abból nyílik az, hogy esetleg szeretnék megismerni a tízparancsolatot. Így lehet hívő valaki,

nem fordítva. Előbb érzékenyítve van valaki, utána kezd el hinni. Orsos Zoltánt a koronavírus okozta válsághelyzetről is megkérdeztük: hogyan lehet lelkileg megélni a beszűkülést, bezárkózást.

- Az őszinte véleményem az, hogy most is és újfent megmutatkozott az önzőségünk. Ez most rólunk szól – mondta. – De az, hogy egyébként a Földön hat másodpercenként meghal egy gyerek, mert nincs kenyér, az nem érdekel minket. A püspök úr aránytalanságról beszél, én úgy is megfogalmazhatom, hogy álszentség: minket a világ éhezői azért nem érdekelnek, mert nem a saját bőrünkön tapasztaljuk. Én tudom, milyen, mert volt, hogy öt napig nem ettem. És tudom, hogy nem jött felénk

senki, nem érdekelt senkit, hogy az Orsos családnak van-e élelme. Szerintem a mostani helyzet lelkileg kitárulkozásra indít. Arra, hogy megálljak, és nézzek körbe az ablakból: nem csak mi vagyunk bajban, hanem mások is. Egy kicsit tetemre is hív bennünket ez az állapot, hogy mennyi bennünk az együttérzés és az irgalmasság, és nem az önzés.

Tudunk-e egymás mellé kerülni annyira, hogy elmondhassuk egymásnak, hogy fázom, nincs cipőm, éhes vagyok. Merhetjük-e ezt mondani egymásnak? A koronavírus ezt hozza ki belőlem: Merhetünk-e közel menni egymáshoz?