Miből lesz az irodalom?

„Bizonyára újságírói végzettségének is nagy szerepe volt abban, hogy Alekszijevics éppen a tényirodalmat vagy ha úgy tetszik a riportot, a dokumentarista prózát választotta művei formájául. Ne száraz beszámolókra vagy adathalmazokra gondoljunk – első osztályú irodalom ez, riportköteteinek szépirodalmi igényessége sok »igazi« regényírónak is becsületére válna. Műveinek főszereplője általában a szovjet ember, a szovjet lélek, illetve annak maradványa, amit terhes örökségnek láttat. Alekszijevics egész munkásságát végigkíséri a II. világháború, publicistaként is foglalkoztatja, bemutatja különböző arcait, ahogy egy nő, egy gyerek vagy éppen egy fásult veterán látja.” Így kommentálták a fehérorosz Szvetlana Alekszijevics 2015-ös irodalmi Nobel-díját. Az Utópia hangjai című – voltaképpen befejezhetetlen – ciklus első darabja a Nők a tűzvonalban című kötet, amely a nyolcvanas években már megjelent magyarul, más címmel és rövidebb (cenzúrázott) változatban. A Nobel-díjat követő évben aztán megszületett az új fordítás, Földeák Iván munkája. Az új cím – Nők a tűzvonalban – kicsit „blikkfangosabb”, mint a régi: A háború nem asszonyi dolog. De a legpontosabb – egyúttal több jelentést hordozó – mégis az (orosz) eredeti: A háborúnak nem női arca van.

Galilei szerint a világ (a természet) a matematika nyelvén van megírva. Az emberi történelem azonban többnyire férfinyelven szól. Nem olyan régi fejlemény, hogy a női látószög, a női perspektíva is megjelent ebben a történetben, amely különben is sok történetből van összesodorva. Alekszijevics láthatóvá teszi azokat a nőket, akik az orosz (szovjet) hadszíntereken részt vettek a németek elleni, óriási árat követelő győztes küzdelemben. Sokáig hallgattak – hiszen a háború, főleg a győzelmes háború, férfinyelven beszél. Sokatmondó az epizód, amelyben a férj az írónővel való találkozás előtt föl akarja készíteni a feleségét, hogy mit mondjon: hogy hibátlanul mondja föl a leckét.

Látszólag nincs ennél könnyebb: elmondani, leírni, ami volt, ami van. Pedig ennél nincs nehezebb. Alekszijevics pedig az interjúalanyaival együtt küzd a nyelvért, az elmondhatóságért. A kötet (már a második Helikon-kiadás) címlapján két üde, mosolygó fiatal nő: katonák. A visszaemlékezések szerint így mentek – boldogan, tettre készen – védeni a hazát. Semmi nem állíthatta meg őket. Ami ezután történt, már nem néma csend: „Át kell adni. A világban valahol meg kell maradjon a sikolyunk. Hangos jajszavunk…”

Kiemelt képünkön: Borítóterv: Tabák Miklós