Élet kerekes székben

A balesetről csupán emlékképei vannak, mert az óriási fájdalomtól elájult. A vonaton utazó doktornő sem gondolta, hogy ilyen nagy a baj. A fején lévő sebeket kezelte. Amikor magához tért, teljesen jól érezte magát, semmije sem fájt. Fel akart kelni, de nem érezte a lábait. Elkezdett kiabálni, sejtette, hogy megsérült a hátgerince.

Egykori munkahelye minden lehetségest megtett a gyógyulása érdekében. Szombathelyről repülővel szállították Budapestre az Amerikai úti idegsebészetre, és rögtön megoperálták. A műtét nem sikerült...

- A baleset utáni időszak borzalom volt, többször gondoltam arra: öngyilkos leszek. Nagyon nehéz volt elfogadni a megváltoztathatatlant: többé nem fogok járni. A rehabilitációs orvos kerekperec megmondta: deréktól lefelé megbénultam. A szavaira a mai napig emlékszem. Arra kért: nézzek körül. Mindenki tolószékben ült. Kijelentette: nekem is ez lesz a sorsom, barátkozzak meg a gondolattal. Eleinte volt némi remény a gyógyulásra. Azt mindig is sejtettem: teljesen soha nem jövök rendbe. Nagyon magam alá kerültem, harmincöt éves voltam, két kicsi gyermeket neveltünk a feleségemmel. A baleset után rendszeresen jártam pszichológushoz, hogy fel tudjam dolgozni a történteket. A rehabilitációs intézetben megtanították, hogyan lássam el magam önállóan. Nagyon féltem attól a naptól, amikor hazaengednek a kórházból. Abban az időben a férfiak meghatározóbbak voltak egy családban, mint ma. Rengeteg kérdés, félelem kavargott bennem: mi lesz a jövőben?

A családja, a felesége, gyermekei sokat segítettek neki a felépülésben. A munkatársai hosszú évekig látogatták. Akik egészséges korában barátai voltak, a mai napig mellette állnak.

A kőszegi Lauringer Elekkel szinte egy időben sérült meg, a rehabilitációs intézetben ismerkedtek meg. Életre szóló barátságot kötöttek, egymást segítve küzdötték le az akadályokat. A gyerekei nem éreztek óriási változást a baleset után, mert akkor még kicsik voltak. Biztosan okozott nekik hátrányt, de erről igazán soha nem beszéltek. Haraszti Istvánt bántotta, hogy a gyerekeket nem tudta úgy nevelni, úgy foglalkozni velük, mint egy egészséges családapa. Rengeteg hullámvölgyet élt meg, volt, amikor csak feküdt az ágyban, és semmi és senki nem érdekelte. Most már beletörődött a sorsába, de jó tíz év kellett hozzá. Korábban is előfordult már, hogy a béna végtagjai fájtak, mostanában sokszor már elviselhetetlen ez az érzés. Az orvosok sem tudnak gyógymódot a mindannapjait megkeserítő, borzasztóan kemény fájdalomra. Sokat olvasott a felépülési lehetőségekről, de a beavatkozások semmi jót nem ígérnek, ezért nem vállalja.

- A napjaim olvasással, televíziózással telnek. Megtanultam autót vezetni, de mostanában már nem közlekedek. Imádom a focit, régebben kijártam Haladás- meccsre. A mozgássérültek egyesületébe azért jelentkeztem, mert mindig szerettem valahová tartozni. Úgy éreztem, egy mozgássérülttel könnyebben megbeszélhetem a gondjaimat, érzéseimet, mint egy egészséges emberrel. Habár nem igényelünk senkitől semmilyen segítséget, nagyon befelé fordulóak vagyunk, de a remény hal meg utoljára. Egyik ismerősöm azzal biztatott, hogy még fiatal vagyok, biztosan megtalálják az orvosok a gyógymódot. Több mint húsz éve erről álmodom. Az álmok nagyon érdekesek. Egy idős kerekes székes egyszer azt mondta nekem, ha álmomban nem egészségesen látom magam, hanem tolószékben, akkor már teljesen elfogadtam az állapotom. Az utóbbi időben egyszer-egyszer már éjszakánként is mozgássérült vagyok.

Haraszti István azt vallja, hogy a mások segítése az emberek bensőjéből fakad. A Mozgássérültek Vas Megyei Egyesületének vezetőségi tagjaként a mozgáskorlátozottak érdekében kifejtett több évtizedes áldozatos munkája elismeréséül a Szociális Ellátás Segítéséért díjat adományozták neki április elején.