Nem indul a bakterház

A rádóci sorompó után, a sínek melletti földúton kaptatok fölfelé, mígnem egy virágba borult udvarhoz érek. A színpompás díszlet mögött alig látszik az egykori őrház, ami a 88-as számot viseli. Kajla kölyökkutya rohamozza a kerítést, Harasztovics úr szigorú megrovásban részesíti, miután hideg kis orrával becélozza az ágyékomat. Egész egyszerűen lepicizi, bár később kiderül, hogy Pici a becsületes neve az ebnek.

A konyha is elég pici, de nem is annak készült, hiszen az őrház korábban szigorú vasúti feladatokat látott el. Régebben itt, a földút mellett volt egy sorompó, amit a vonat érkezésekor annak rendje és módja szerint le kellett engedni. Az út megszűnt, a sorompót leszerelték, a bakterházat pedig előléptették szolgálati lakássá.

Harasztovics Sándor Budapesten ismerte meg a feleségét, hol másutt, mint a vasúton. Egyébként lócsi születésű, járt ott mostanában?, szegezi nekem a kérdést. Mert érdemes, mondja, annyi rózsát még nem látott, mint amennyi Lócson van a járda mellett. Maga a polgármester öntözi. Ahogy nézem, itt is van mit öntözni, mutatok körbe, s bizony minden talpalatnyi hely szinte virággal van teli. Sárga, lila, piros színek folynak egymásba, mint egy telefestett vásznon.

Nem nehéz kitalálni, hogy a ház asszonyának a kertészkedés a szenvedélye. Harasztovics urat froclizom kicsit, hogy talán neki már nem is marad munka a ház körül, mire bölcs mosollyal megkérdi, hogy egyedül élek-e? Mert, ha nem, akkor tudnom kell, hogy ahol az asszony lefoglalja magát, ott a férjnek is kell valamit csinálnia, mert hamar észreveszik, ha zsebre teszi a kezét.

Egyszerű, szép történet az övék. Összeházasodtak, nem akartak a szülőkkel lakni, adódott egy lehetőség, hogy ideköltözhetnek. Ennek már bizony 41 éve. Nem volt víz, villany, kerítés, csak az őrház és a puszta körülötte. Minden, ami most a kényelmüket szolgálja, a két kezük munkája. A kilencvenes évek legelején lehetőségük nyílt, hogy megvásárolják az épületet, és eszükbe sem jutott, hogy elköltözzenek. Itt nőttek föl a gyerekek is, egy leány és egy fiú, utóbbi, mit ad isten, vasutas. A gyerekeknek maga volt a paradicsom a ház és a környék, vadromantika, szabadság, nem csoda, hogy most is gyakran visszajárnak az öt unokával.

A zaj? Milyen zaj? A vonatokat megszokták (ez melyik volt, kérdezem, a 10 óra 10-es vágja rá Harasztovicsné), régebben a gőzösök még hangoskodtak, de a mostani osztrák vonatok olyanok, mint egy suhanás. Akár az élet, gondolom hozzá, amiben a virágok színei is elkopnak, de most még nagyon lehet bennük itt gyönyörködni.

Ha az ember felületet, helyszínt keres a nyugodt boldogsághoz, lehet, hogy egy bakterház is elég. Harasztovics úr 2004-ben ment nyugdíjba, s szerinte a legkézenfekvőbb, ha az ember a nyugdíjához igazítja az igényeit. Akkor nincs többé fölös sóvárgás, nincs harag a világgal szemben. Akkor jólesik kicsit leheveredni, és elolvasni egy történelmi regényt, vagy kimenni a határba, megnézni a madarakat, az őzeket, s hazaérve megdicsérni az asszonyt, hogy ez a kis udvari medence telerakva vízinövényekkel, talán még szebb, mint az előző.

A 88-as bakterház nem indul. Marad a helyén, és maradnak Harasztovicsék is. Szigetlakók. S ahogy kihallatszik a beszélgetésből, nem kell attól tartani, hogy ez a csaknem 100 esztendős, jófajta téglából és vasúti sín áthidalókból épített őrház az enyészeté lesz. Mert a gyerekek hagytak itt valamit, amiért vissza akarnak jönni. A békességet.