A magyar zenét ünnepelte Savaria Kingston Town

Presser Gábor - a magyar könnyűzene legmeghatározóbb egyénisége - ötlete nyomán egyedülálló kezdeményezés született 2009-ben.  A Sziget fesztivál mínusz egyedik napja teljesen a magyar muzsikáról, a magyar dalról szólt. Az ünnep folytatódott a következő évben is, 2010-ben már több vidéki helyszínnel bővült, és kezdte elnyerni azt a formát, amilyennek „Pici bácsi” megálmodta.

A harmadik magyar dal napja már egy országos szintű és színvonalú programsorozattá nemesedett, amelyben a zenei sokszínűség megteremtése mellett a fiatal tehetségek bemutatása is főszerepet kapott. A budapesti helyszínek mellett többek között Szombathely, Győr, Mosonmagyaróvár, Zalaegerszeg, Tata, Salgótarján, Debrecen és Eger is kivette a részét az ünneplésből, utóbbi kapta meg a megtisztelő Magyar Dal Fővárosa címet. Most már tehát nyugodtan elmondhatjuk, hogy egy olyan tradíció jött létre, amely garantáltan nem fog megszakadni, és az ügyhez méltó körülmények között ünnepelhetünk, mert a magyar zenét meg kell ünnepelnünk.

Mikor a hatvanas évek vége felé megjelent a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című korszakalkotó Omega lemez, megszületett a modern magyar könnyűzene, ami a különböző stílusok nemzetközi születésével párhuzamosan bővült, formálódott és egyre jobban a miénk lett. A vasfüggönnyel elzárt országban nem volt könnyű naprakésznek lenni a legújabb divatirányzatokkal, ezért az akkori, mára már legendássá vált muzsikusok sokkal jobban éltek a nem mindennapi kreativitásukkal, mint a maiak. Akkor születtek azok a dalok, amiket az egész ország ismer és mára már kulturális kincsnek számítanak.

A petróleum lámpa és a kólagép a rubik kocka vagy a tokaji mellett kényelmesen elfér abban az óriási „kincsesládában”, amiben legnagyobb értékeink találhatóak. Ezek a dalok már életünk részei, kitörölhetelenül kapcsolódnak hozzánk - még akkor is, ha ezt nem mindig vesszük észre. A magyar dal napja azért (is) szültetett meg, hogy észrevegyük.

Magyarország könnyűzenei kultúrája hihetetlenül sokszínű és egyedi. Ráadásul tele van olyan tehetséges emberkékkel, akiknek megvan a képességük arra, hogy új színeket vigyenek erre az óriási palettára. Őket viszont meg kell találni, és ez nem könnyű feladat. Ebben is segít ez az ünnep, mert egy olyan fórumot teremtett, ahol minden kezdő és kreatív muzsikus lehetőséget kaphat a bemutatkozásra. Sajnos a zeneipar sokat gyengült manapság, a lemezeladások gyászos adatai és az illegális letöltések miatt időszerű lenne olyan új utakat találni, ami képes a zenét újra közel vinni az emberekhez.

Teljesen másképp hallatszik az élő muzsika egy villamoson, a zenészek mellett ülve, vagy egy jó hangulatú koncerten az első sorban tombolva, mint letöltve, meghallgatva, eldobva. A magyar dal napja ebben a kérdésben is jelesre vizsgázott.

Valaki odafenn is szeretheti a magyar muzsikát, mert elzárta az összes csapot, és gyönyörű, esőmentes és napfényes időt varázsolt vasárnapra a Fő térre.  Az ünnepet Meggie és Géza műsora nyitotta meg. Az énekesnő és a harmonikás még a „beatkorszak” előtti időkből szemezgetett: sanzonokat, kupélkat, régi dalokat játszottak, amikkel leginkább az ötvenes éveket és az azt megelőző időszakot idézték meg. Meggie egyszerre volt pancsoló kislány és pletykázó vidéki asszony, és teátrális előadásmódjának köszönhetően a dalok „láthatóak” is lettek. Mindezt Géza profi és precíz kísérete tette emlékezetessé.

A második fellépő csapat sem volt ismeretlen, hiszen a Violet Eye tagjai olyan szombathelyi bandákból érkeztek, mint a Tizenhét, a Metrosurfing vagy a Jah Warriors. Zenéjük energikus és dallamos rockzene volt, amely egyre több embert csalogatott a színpad elé.

Őket a Kocsmazaj nevezetű formáció követte, akik a mai magyar könnyűzene egyre nagyobb szegmensét elfoglaló tartományából, az alternatív rockzenéből merítettek elsősorban. A Kispál hatás egyértelmű volt, de a túladagolás elkerülése végett okosan adagolták a billentyű és a női énekhang ellensúlyozó dózisait.

A pörgős muzsikát egy kis lazulás követte, a Voler Mouche jóvoltából. Az elsőlemezes banda az elektronikus zene rajongóinak szerzett nagy örömet. A Kurzweil szintetizátorból érkező éteri jelek és a hápogó gitár hangjai különleges egységbe léptek egymással, az énekesnő tiszta hangja tökéletesen illett az összképhez, a lebegő hangulatú muzsikát sokszor érdekes törésekkel változtatta meg a dobos. Sokat fogunk még hallani róluk.

Az Ocho Machot már nem kell bemutatni, elég annyi, hogy még a HS7 előtt elhozták Dél-Amerikát. Az óriási népszerűségű banda megszokott repertoárjából válogatott, a tér megtelt és a hangulat felforrt. Nekünk is jó volt. Az ünnepet végül a Heven Street Seven zárta, ők is a szokásos koncertanyagot nyomták le hatalmas sikerrel, minden slágerük felcsendült.

Így ünnepelte Szombathely zeneszerető közönsége a Magyar Dal Napját. És valószínűleg így ünnepelt az ország is.

Biztos vagyok benne, hogy jövőre is ilyen jó hangulatban telik majd a Magyar Dal Napja, természetesen Szombathelyen is. Úgy látom, hogy Pici bácsi álma, és ezzel együtt minden magyar zeneszerető ember vágya is beteljesült. Együtt tiszteljük és ápoljuk azt a hihetetlenül sokszínű muzsikát, ami a miénk, és magyar dalnak hívjuk.
Bereczki Bálint