Kisebbség: híd és gond?

Ha ránézünk a mai, uniós Európára, egyértelműen tapasztalható a sajátos kettősség: az adott országban működő nemzetiségek jó esetben hídat képeznek az anyaország és új hazájuk között, rosszabb esetben meg hátrányos megkülönböztetés a sorsuk. A spanyolországi baszkok sokáig fegyverrel harcoltak, az ausztriai, amúgy nagyon is létező nacionalisták pedig a mai napig nem tettek le Dél-Tirol valamiféle „visszaosztrákosításáról”. Az előbbi durva volt, halottakkal övezve, az utóbbi kulturált, államközi szinten meg sem jelenik. Egészen más a helyzet, ha kelet felé haladunk. Itt a legnagyobb csont Trianon óta Magyarország, vele a magyar kisebbség. Ez nem csoda, hiszen hazánkat szabályosan lecsonkolták, területének 65 százalékát elcsatolták, s ezzel elültették a békétlenség hosszú évtizedekre – századokra? – szóló magvát. A környező országok egyike sem tudja igazán, immár 92 éve, hogy mit is kezdjen az ő magyarjaival. Jellemző e tekintetben a szlovák magatartás. Apró, de nagyon beszédes példa: az országban nem jár semmiféle nyelvpótlék az állami-és közintézményekben dolgozóknak. Kivéve egy helyet: a titkosszolgálat magyar osztályát... Ukrajna játszik a magyar kártyával, Románia úgyszintén, alkalmasint hamvakat is üldöz. Ellenben jó a helyzet a horvát, az osztrák és a szlovén térfélen, de itt meg az asszimilációt gyorsítják fel. Nos, ezek tornyosuló és újratermelődő problémák. Trianon igazi, nagyhatalmi öröksége még sokáig köztünk kísért.