Én, a séf - Egyszer meg lehet enni

A sztori egyszerű, olyan, mint a lecsó: nagyon is kiszámítható, hiszen ha jól belegondolunk, a hagyma, a paprika és a paradicsom hármasából sem születhet velőtrázó végeredmény. Ez persze nem jelenti azt, hogy a lecsó nem jó étel, sőt, kifejezetten az: a kiszámíthatóságával, a szaftjával és persze a semmivel össze nem téveszthető illatával – mit sem érne a nyár nélküle.

Na, akkor nyeljünk egy nagyot, és térjünk vissza a filmhez. Adva van egy sztárséf, Alexandre Lagarde (Jean Reno), akitől ifjú főnöke meg szeretne szabadulni, a pénzember ugyanis a jövőt kizárólag a Lagarde-tól távol álló molekuláris gasztronómiában látja. És van egy lelkes, Lagarde ételeirért rajongó szakács, Jacky Bonnot (Michael Juon), aki olyannyira komolyan veszi a szakmáját, hogy a steaket és sült krumplit követelő munkásoknak is sütőtök felfújtat akar főzni ebédre – gesztenyezselé kockákkal, szárított paparadicsomos miniraviolival, tölgyfalevélen tálalva, ha jól emlékszem, mindezt paprikás céklával és madársaláta-habbal. Törvényszerű hát, hogy Lagarde és Bonnot találkoznak, és együtt szállnak harcba: Lagarde a csillagokért és az étteremért, Bonnot pedig egy biztos munkahelyért. Közben van sok minden más: elsimított apa-lánya konfliktus forró kakaóval és ropogós croissantnal, babavárás, szakítás, egymásra találás, új szerelem. És persze happy end. Megmaradnak a csillagok, az étterem is Lagarde-nak, igaz, arról végül nagyvonalúan lemond, de nem áruljuk el a végét, úgyis kitalálják.

Nem tudni, mi volt a forgatókönyvet író és a filmet rendező Daniel Cohen szándéka, egy biztos: a molekuláris gasztronómiának remek paródiája a film. Jean Reno is remek színész, ez azonban kevés ahhoz, hogy az Én, a séf emlékezetes maradjon, és újra meg újra megkívánjuk. Tudják, mint a lecsót. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen egyszer ezt is meg lehet enni...

Trailer - Én, a séf