Beizzik minden sebesült pillanat

Hogy valakinek milyen lesz a kötődése a kapcsolataiban, azt az határozza meg, milyen volt az édesanyjához való kötődése a legkorábbi életszakaszában: biztos vagy bizonytalan. Hogy kényszeres felnőtt lesz-e, az a kisgyerekkor tanulási folyamataiból következik: szabadságot kapott-e a felfedezésre vagy korlátozták: „itt a helye a vázának”, „kifésüljük a szőnyeg rojtját, mert az úgy van rendjén...” A női és férfi szerepek megtanulása ott kezdődik, hogy a lányt lánynak öltöztetjük, a fiút fiúnak, és a megfelelő identitáskellékeket adjuk a kezébe. A játékban pedig megerősödnek a szerepek. Hogy miként jut át egy gyerek az egyik fejlődési szakaszból a másikba, az megint csak jórészt szülői felelősség: megkapja-e a szükséges támogatást az átmenethez: "fog ez menni", "bízom benned" - a bátorítás szárnyakat ad a fejlődésnek. A gyermek, akinek önbizalma van, így gondolkodik: „megy ez nekem, hiszen kis ügyes vagyok, kis okos vagyok” - benne él, amit neki a szülei mondtak. Az életfeladatok sikerei pedig megerősítik mindebben, tapasztalati bizonyosságot szerez. Aki nem kapja meg ezeket a támogatásokat, csak folyton elmarasztalást kap, önbizalom problémával küzd. Megsebeznek a negatív kritikák. A serdülés generális átalakulást jelent az idegrendszerben. Átáll a hormon rendszer, testi változások vannak, megváltoznak a kapcsolatok. Meg kell tanulni leválni a szülőről, kiszabadulni a szülő-gyerek viszonyból, hogy utána újra lehessen kötődni, de már felnőtt módon. Meg kell tanulni nemet is mondani.

A 20-as, 30-as évek a párválasztás időszaka, hogy a fiatal megtalálja az útját, a párját. Ma a sorsmenetben ez nem történik meg, a fiatalok nem jutnak át a serdülésből az intimitás korszakába, ülnek tovább az anyukájuk szoknyáján a gyermeki szerepben. Jó esetben a 30-as évek a generativitás korszakát jelenti, már vagyunk valakik a pályán, szolgáljuk a hivatásunkat, utódokat nemzünk, a férfi biztonságosan el tudja látni a családját. Van, aki becsődöl, nem tudja ellátni. Ma nincsenek tartós kapcsolatok, pedig egymaga senki nem tudja beteljesíteni az életet. Ha már a pár felnevelte a gyerekeket, a dignitás korszaka jön el: megőrizni az élet méltóságát. Ha már üres a fészek, tudunk-e még egymással mit kezdeni, egymás számára jelenések, jelentősek lenni, tudjuk-e újra építeni a kapcsolatot. „Vittünk-e eleget a csűrbe”, hogy ne szoruljunk rá senkire, hogy képesek vagyunk-e ellátni magunkat - ez az alkotás eredménye.

Ha valamelyik szakaszt kihagytad, pótolni fogod. Szomorú, ha valaki 40 évesen pótolja a kamaszkorát. Ha kimaradt a szeretetteli gondoskodás a legkorábbi szakaszban, az illető egész életében azt fogja keresni. Ezért elvállal olyan kapcsolatokat, amelyekben a biztonság meglesz, de nem érzi igazán jól magát, minden eltűr, csak az a kis biztonság meglegyen.

Ahogy az egyéni sorsnak is van mintázata, úgy a kapcsolatoknak is. Mit láttál a szüleidnél? Mi a minta? Beválik-e? Megoldjuk-e a minket elérő megpróbáltatásokat vagy beszorulunk, megsebződünk? Kialakulnak az Achilles-pontok. Hol kezdődött? Amikor a legragaszkodóbb voltál, eltűnt a mama? Váratlanul eltűnt a papa? A trauma olyan lelki seb, hogy amikor jön egy szeparációs epizód, magasra ugrik a szorongás, magasabbra, mint amennyit az epizód ér, mert érzékenyítva vagy már erre a problémára, és a régi sérülést  is újraéled az aktuális esettel.

Nem akarjuk megsebezni egymást, de  az élet adja a helyzeteket. A kórházban ott kell hagyni a gyereket, hiába kér minket, hogy "ne menj el, ne hagyj itt". Amikor valaki megszenvedi a pillanatot, hogy elment a mama, az idegműködésben változás történik. Az érzelmi tudat kétségbeesett működésbe kezd, a bal agyféltekéből átkerül a jobba, és ott „elkapszulálódik”. Nem tudsz hozzáférni. Úgy viselkedik aztán, mint a tályog, mint egy be nem gyógyuló seb, előbb-utóbb szenzibilizálódik. Ez a régi  seb is felfakad, ha valaki a jelenben elhagy. A reakció túlzó, aránytalan, mert újra éled a régi csalódást is. Ha elhagy a szerelmed, nem csak az fáj, hanem az összes ilyen eset, ami az elhagyással kapcsolatos. Sokkal jobban kétségbe esel, mint a helyzet indokolná. Túlreagálod, ha már ebben a kérdésben nagyon agyongyötört vagy. Együtt szenvedsz az összes ilyen sérüléseddel, egyszerre izzik be mind.

A trauma sebesítő hatás. A normál kríziseken kívül érnek minket  egyéb váratlan csapások, amelyek sokkolnak, például autóbaleset, katasztrófa,  halál, gyász. Ezek olyan erejű pszichikus kataklizmák, mint a földrengés. Ha túl nagy a kataklizma (például visszafordíthatatlan károsodások esetén), különleges küszöbhelyzetbe sodródunk, a lét - nem lét határára, és az lesz a kérdés, túléljük-e. Az egyéni megküzdés vállalása jó döntés, és mellé lehet segítséget is kérni.

A lélek  jeges  magányt, elszigeteltséget él át a nagy bajban.  Fontos, hogy tudjunk szívóssággal, eltökélten, nem várakozva, próbálni kiszabadulni a helyzetből. Megszabadulni attól, ami megbénít. Ki kell tekinteni a gödörből: felfelé és előre.