A világosság és sötétség harcában ma az utóbbi a kezdeményező

– Alsószilvágyi égbolt. Ez a címe nemrégiben megjelent, hatodik könyvednek, amelynek borítóján saját fotód van a falu távoli képével. Feleséged ötletére, a második gyermeketek érkezte után költöztetek el Szombathelyről. Ma is költöznél? Mindenképpen el a városból?

– A cím közelít és távolít, vidékit és egyetemest, közvetlenül tapasztalatit és elvontságokban létezőt fog egybe, és ezzel talán jelzi az én figyelmem és érdeklődésem összetettségét. Úgy gondolom, normál körülmények között az ember koncentrikus körökként felfogható közösségekhez tartozik, s a körök középpontjában az egyén maga, szélén pedig az emberi létezés egésze található. A közösségi keretek közül a család és a népi-nemzeti közösség különösen fontos az egyén egészsége és boldogsága szempontjából, sokkal fontosabb, mint ahogy azt a ma szinte általános szélsőséges individualizmus látni engedi. Egyéni és közösségi nyavalyáink persze pont abból erednek, hogy ma nincsenek „normál körülmények”. Az elmúlt szörnyű évszázad után a megbetegített magyarság már nem képes újraalkotni közösségeit, nem tud hinni bennük, az egyéni szabadság korlátjának tekint népet, hitet és családot. Ezek nélkül azonban nem tud élni a szabadsággal, és elkeserítő szívóssággal munkálkodik önmaga felszámolásán. A kötet esszéit jórészt ez az elkeserítő tapasztalat, ennek az elemzése ihlette. Ami pedig a falusi létet illeti, a hatvanas években még teljesen falusias Bükön nőttem fel. Vasszilvágyon lakunk, de bárhol jól elvagyok, létezésem fő feltétele az olvasás és az a nyugalom, amit egyesek alfa-állapotnak hívnak. Ezt mindenhol el lehet érni, úgyhogy amint praktikus okokból költöztünk falura, úgy hasonló okokból esetleg vissza is jövünk majd a városba.

– Nagyon lesújtó véleményed van a korról, amelyben élünk. „A liberális-pornografikus, orgazmus-központú európai-amerikai kultúráról” írsz, amely „hol körmönfontan, hol brutális egyenességgel támad”. Másokhoz hasonlóan szerinted is civilizációnk végét éljük? Melyek a legfőbb jelei?

– Erről szól az európai irodalom és filozófia java az elmúlt kétszáz évben és ma is, de az iskolában sosem ezt oktatták, hanem a haladásnak nevezett rombolás felszínes, önbecsapó ideológiáit. Miért? Azért, mert a világosság és a sötétség harcában az utóbbi vette át a kezdeményező szerepet, fokról fokra beborítja az egész történelmet, és jó esélye van rá, hogy megsemmisítse az embert. Eszköze a technika, amely a fejlődés illúzióját nyújtja a neki kiszolgáltatott embernek, eszköze az egyén istenítése, amely vakká tesz minden magasabb értékre, és beszűkíti a tudatot, továbbá eszköze az a pszichológiai hablaty is, amely szintén a szabadság fogalmával operál, de valójában a boldogtalanságot állandósítja. Ezt a könyvecském élén álló írásban „szexgyilkos pornó”-nak neveztem, utalva a nemiség olyan fokú lezüllesztésére, ami már magát a szexet is tönkreteszi: az ugyanis a vég, amikor már a nép nagy része a nemi életét is magányosan éli (pszichológusi jóváhagyással, sőt biztatásra!), miközben nem ismeri meg a szerelmet, mert az bizonyos lemondás és szenvedés nélkül nem is lehetséges. Az élet elsivárosodik, az enervált társadalmat még a kevés gyerek is idegesíti, és csak a pénz utáni reménytelen tülekedés képes felvillanyozni.

Dr. Gyurácz Ferencnek a hatodik könyve jelent meg, címe: „Alsószilvágyi égbolt” Fotó: Szendi Péter

– Látsz-e kiutat?

– Az egyéni zsákutcákból mindig van kiút, elsősorban alázat és megtisztulás útján, de ha egy egész nép vagy egy civilizáció adja fel hagyományait, önazonosságát, az élet folytatásának feladatát, azon már nemigen lehet segíteni. Nyugat-Európa és Észak-Amerika saját erőből már most sem képes megújulni, új kulturális értéket nem hoz létre, politikai „elitjének” egészen meghökkentő korlátoltságáról pedig az elmúlt években a magyar tévénézőnek is volt alkalma meggyőződni. A fehér bevándorlók ugyan egy darabig még fenntartják e társadalmak európai jellegét, és elvégzik azt a munkát, amire az őslakosok már nem hajlandók, de aztán menthetetlenül át kell adni a vezetést más civilizációk életképes csoportjainak. A demokrácia díszletei mögötti tényleges hatalmat birtokló, a helyzet elfajulásáért felelős pénzeszsákok érzik, hogy szorul a hurok, ezért siettetik a nemzetek felszámolásának tervét, és hogy az arctalan massza fölött urak maradhassanak. A Trianonban porig alázott, majd a kommunista rendszerben és azóta is kifosztott és megrontott magyar nép többsége, sajnos, nincs tisztában a saját érdekeivel, összességében mégis úgy gondolom, hogy a határon túli embertartalékra, történelmünkre és egyedi vonásainkra építve a magyarság végül akár relatív nyertese is lehet mindannak, ami ránk vár.

– Úgy negyed százada követem pályádat. Sablonoktól mentes egyedi látásmód jellemez, és kikezdhetetlen etikus tartás, a magyarság szeretete. Azt olvasom tőled, hogy előtte is, de a „rendszerváltás” óta sem szűnő „sumákolás és mellébeszélés” jellemzi a magyar értelmiséget. Miért?

– A csalódások, a manipuláltság és az erkölcsi bátorság hiánya miatt. Az értelmiség, amelynek feladata volna a nemzet szellemi vezetése, ma már igen kis létszámúra zsugorodott, hiszen a diplomások nagy része nem művelődik, főként nem olvas rendszeresen igényes dolgokat, anélkül pedig senkit nem lehet értelmiséginek tekinteni, legföljebb szellemi dolgozónak. Sok értelmiségi érdekből, sumákságból vagy meggyőződésből, az uralkodó liberális elbeszéléshez csatlakozva szajkózza a „haladó” felfogás ostoba közhelyeit, a sötét oldal legbizarrabb projektjein sem akad fenn, mint amilyen a nemek választhatóságát valló gender-elmélet, vagy az a képtelenség, hogy a trianoni országhatárnak bármi köze volna ahhoz, hogy ki magyar, és ki nem az.

– „Pazar kultúrtájon élünk”, írod, meg azt is, „tele van ez a táj képzeletmegindító részletekkel”. Vajon hányan képesek erre a látásmódra?

– Hát igen, inkább az elvágyódás és a kisebbrendűségi érzés dívik, holott csonka hazánk, különösen pedig vidékünk szinte zsúfolásig van olyan jelekkel, amelyek nagyszerű természeti és kulturális közeggé teszik, igazán ösztönző tereppé bárki számára. Még mindig viszonylag gazdag természet keretez itt kétezer vagy még több éves településeket, nem kevésben középkori templom áll. Érdemes megtanulni olvasni a tárgyakból, növényekből és fölfedezni e nagy hagyományú, különleges nyelvű, hanyatló, de megmenekülésre méltó nemzet kincseit.

– Három gyermeked okán is nyilván szívesen játszol. Így az újesztendő küszöbén, ha teljesülne három kívánságod, mit kérnél a magyarságnak?

– A magyarságnak magának kellene megtanulnia újra kérni. Vagyis először is azt szeretném, ha a hétköznapjainkban gyakran tapasztalható gőg és széthúzás helyébe az egymás megbecsülése, sőt szeretete lépne, s ez sokakat elvezetne a szeretet ősforrásához. Fontos volna az is, ha bekövetkezne végre a népesedési fordulat, és esélyt kapnánk a puszta túlélésre. Ez valóságos csoda számba menne. Végül pedig szeretném valahogy megérni a „trianoni békeszerződés” igazságos felülvizsgálatát. Mert nem lehet igazságtalanságban élni.

Strucc módi itthon is

Egy karnyújtásnyira tőlünk, a burgenlandi vagy inkább őrvidéki magyarok már jóformán alig, szinte csak a nevükben léteznek. Nincs alkalom, hogy ne hallanám egyiküktől, másikuktól: ők nem magyarok, ők őrvidékiek, s az egészen más. Asszimilálódtak, lassan életképtelen zárvánnyá válnak. Akik még leginkább magyarnak érzik magukat, azok Erdélyből érkeztek oda, esetleg Magyarországról.

Egyetlen őslakostól sem tudtam eddig kihúzni semmit arról, pedig többször is próbáltam, mikor, mivel, hogyan félemlítették meg apáikat, nagyszüleiket, mi mindenen kellett keresztülmenniük ahhoz, hogy ma már ne érezzék magyaroknak magukat. Íródtak történész által könyvek, amelyek világosan leírják a folyamatot, az eszközöket, de úgy tűnik: mi tudunk mindent, ők meg semmit sem.

Vagy nem akarnak tudni.

Persze itthon is dívik a strucc módi. Gyurácz Feri is ír róla, de sokszor megtapasztalhatjuk magunk is, amikor nemzeti kérdésekről próbálunk szót váltani. Például a magyarság tragikus demográfiai mutatóiról. „Sokat elárul, hogy tíz magyarból kilenc megvonja a vállát. Ő aztán nem tehet róla, különben is, elég a maga baja. Mit számít, mi lesz ötven év múlva, egyszer élünk, most élvezzük az életet. És nem törődik a közösséggel: nem érte dolgozik, nem érte építi kapcsolatait, életét nem úgy tervezi és alakítja, hogy övéinek is jó legyen. Egyre többször, – képletesen és valóságosan, – nincsenek is már övéi. Vagy ha vannak is még, a nemzeti, népi közösség többé már nem az.”

Személyes és közösségi ügyeinkről szól dr. Gyurácz Ferenc legújabb könyvében. A senkire és semmire át nem háríthatókról. Még a kormányzatra sem.