Bennünk élő történelem - Világháborús honismereti konferencia az Ungarescával

Ezért fontos hozzátenni a nemzet történetéhez a személyes történeteket, tudni, mi történt dédapáinkkal, nagyapáinkkal, és mi minden annak következménye – hangsúlyozta Zsámboki Árpád, a Vas Megyei Honismereti Egyesület elnöke. A „Sírkeresztek csendben korhadoznak” című háromnapos programot szervezete a Honismereti Szövetséggel közösen rendezte.

– Doberdó, Isonzó, Piave, Galícia eseményei elevenen éltek felmenőinkben. A vesztes háború a vesztett illúziók tragédiája is volt, az igazsággal csak a temetőkben lehet szembesülni. A háború után sokan maradtak magukra az élményeikkel. A II. világháború után, a doni tragédiával feledésbe merültek a K.U.K. katonái – mondta. – Manapság egyre többen látogatnak el az emlékhelyekre, adósságtörlesztő kötelességünk ez a tisztelgés. Benkő Sándor fotóriporter is az elmúlt hetekben járt ott, képeiből állt össze ez a levéltári kiállítás.

Dr. Takátsné dr. Tenki Mária kulturális tanácsnok az I. világháború 100. jubileuma alkalmából köszöntötte a résztvevőket, minthogy a magyar kormány kiemelt jelentőségű évvé, emlékévvé nyilvánította 2014-et. Hangsúlyozta: ezek a rendezvények erősítik a családon belüli szálakat. Az emlékév alkalom arra is, hogy Vas megye és Szombathely felfigyeljen az emlékműveire. A legutóbbi városi közgyűlés úgy döntött: felújítja az első világháborús emlékműveket, szobrokat.

Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, aki a nemzet történelméhez való személyes kötődést hangsúlyozta, megosztva a közönséggel családja dédapjától levezetett történetét (Fotó: Horváth Csaba)

– Béke van nálunk, és hiába hozzák közel hozzánk a mai tömegkommunikációs eszközök a háború képeit – a nagyobbakat a gazdasági életben is érezzük –, nem tudjuk, mit jelent a háború borzalma. A második világháború és 1956 után a közelmúltat és a régmúltat is átírták. Hiteles őrzői mi lehetünk a dédapák, nagyapák elbeszéléseinek, akik visszajöttek, tudják, hogy lehetett túlélni azt a kegyetlen valóságot – mondta Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, aki az első világháborúhoz való személyes kötődését is felidézte.

– Nem születtem volna meg, ha nincs száz évvel ezelőtt világháború. Ha nem tör ki a háború, akkor nem kell bevonulni dédanyám, Fekete Ilona férjének, és nem hal bele a galíciai fronton szerzett sebeibe. Akkor nem lett volna dédanyám özvegy, és nem vette volna el 1919-ben elhunyt férjének jó barátja, Kiss Áron. Így születhetett meg anyai nagymamám. Ahhoz, hogy egyszer majd megszülethessek, a világháborút számunkra lezáró trianoni békediktátum is kellett, melynek következtében anyai nagyapám családja szülőföldje, Erdély elhagyására kényszerült. Két évtizeddel később pedig nagyszüleim megismerkedtek egymással és szerelmükből megszülethetett édesanyám, majd az ő fiaként én is. És mennyien lehetnek olyanok ma, akik hasonlóan le tudnák vezetni, hogy ha nincs világháború, ők sincsenek. Úgyhogy személy szerint is alapvető közöm, kötődésem van a „nagy háborúhoz”.

Az elnök tárgyakat is felidézett, amelyek közelebb vitték őt katonáskodó dédapjához: a szuronyból lett konyhakést, a fronton elvesztett, majd megtalált zsebórát, a bográcsot, a katonaládát. Ezek a tárgyi emlékek minden családban azt érzékeltetik, mennyire velünk él és mennyire személyes a történelem. Arra biztatott mindenkit, ha ilyen emlék van otthon, ne dobják el, hanem adják közgyűjteménybe.

Az Ungaresca „Mire a levelek lehullanak” című, az I. világháború 100. évfordulójára készült műsora a sportházban. Táncosok: Kiss Szilárd, Csollány Boglárka, Kovács Ferenc, Csollány Panka. (Fotó: Horváth Csaba)

Az Ungaresca Néptánc-együttes táncszínházi előadásban mesélt az I. világháborúról. A „Mire a levelek lehullanak” címet viselte a műsor – ezt ígérték a nyáron a frontra küldött katonáknak, hogy egy gyors győzelem után őszre hazajönnek, de a háború aztán négy évig tartott.

Horváth János Gedi, fia, Horváth Győző és lánya, Csollányné Horváth Krisztina koreográfiái megmutatták a magyar férfi küzdő szellemét, az őket váró, értük könyörgő lányok, asszonyok lelkületét – szívekig hatoló módon –, és végül a „Boldog békeidők” című zárószámban azt a drámát is, mint sodródott bele a nemzet a II. világháborúba.

A művészet érzésben képes nyújtani azt, amit ma – mi, békében élők – szinte fel sem foghatunk. Döbbenetes az a táncképekben felépített látvány: a hazájukért, a nagy Magyarországért hadba menőket mint lövik halomra...

FŐHAJTÁS A HŐSÖK, APÁINK ELŐTT

Harangozó Bertalan kormánymegbízott az Ungaresca-esten elmondta: a Magyar Királyság területéről 5,5 millió hadköteles emberből 3 millió 581 ezer katona vonult be, 531 ezer életét vesztette, 833 ezer fogságba esett. Hiányoztak a családjaiknak, szükség lett volna az erejükre, a munkájukra, önmagukra. Többségük soha nem akart hős lenni, „csak” élni akartak – a családjukért, közösségükért. Polgári áldozatokat a spanyol nátha és a tífusz szedett. Valamennyien megérdemlik a főhajtást. A családtörténetből megtudtuk: a nagyapja, Harangozó István tüzér volt a világháborúban, Kazahsztánban tartották fogva, de haza tudott jönni.