A hintón járó VulkánSág

Vasárnap délelőtt, az első VulkánSág Kultúra Fesztivál második napján pont ez történik. Balogh Zsolt (verseny)hintója délelőtt fél 10-kor begördül a Kemenesaljai Művelődési Központ és Könyvtár elé, aztán a két békés – bár a gazda szerint néha huncutkodásra is hajlamos – kanca, Füzér és Jázmin kukoricaföldek és ragyogó napraforgótáblák (lenn is nap süt, fönn is nap süt) között haladva szűk félóra alatt megérkezik Kemeneskápolnára, ahol a takaros, már-már mesebeli porták tulajdonosai között sok a külföldi. Ennyi is elég, hogy megbizonyosodjunk róla: Kemenesalja természeti és kulturális értékeit érdemes (volna) mutogatni.

A KMKK és a Ság hegy Térsége Turisztikai Egyesület – Pálné Horváth Mária igazgató és Döméné Király Gabriella TDM-menedzser, irodavezető – éppen azért rendezte meg a VulkánSág Kultúra Fesztivált, hogy a helyi értékek láthatóvá váljanak. Kilenc kis falu kapcsolódott be a kétnapos programba: Mersevát, Vönöck, Csönge, Ostffyasszonyfa, Nemeskocs, Sitke, Mesteri, Egyházashetye és Kemeneskápolna.

„Több mint ötven éve nem próbáltam": Szakos Ferencné Margit néni marokszedőnek állt tegnap a kemeneskápolnai „turisztikai aratáson". Jobbra: Döméné Király Gabriella TDM-menedzser. Fotó: Ölbei Lívia

A hegy alatt kanyargó úton, könnyű ügetésben Balogh Zsolt elmeséli, hogy gyerekkorában került a lovakkal jó barátságba: mindig alig várta, hogy megkezdődjön a kukorica betakarítása, mert akkor a téeszből lovakat lehetett kölcsönözni a szállításhoz. El nem maradt volna a nagyapja mellől. Most két lova van, a könnyen barátkozó Jázmin – és a szigorúbb, zártabb Füzér. Ez utóbbi hölgy a főnök, amikor a hintó elé kell fogni őket. Hobbiból foglalkozik velük, azt mondja, a lovak sok mindenre megtanítják az embert (ahogy a sport is). Minden rezdülésüket érzi.

Kemeneskápolna határában már készülődnek a helyiek az aratásra. Úgy, mint régen – az apák, de inkább a nagyapák, dédapák idejében. De mert anno „Pálfi Zoli bácsi azt szokta mondani, hogy amelyik munka nem evés-ivással kezdődik, azon nincs Isten áldása", mindenekelőtt körbejár a pálinka, rétes, pogácsa. Az alsósági Somogyi Mihály a kisbíró szerepét komolyan véve – miután Szakos Ferencné segítségével nekigyűrkőzik, föltűri a fehér inge ujját – valóságos aratástörténeti előadással rukkol elő. Aztán szakmai megbeszélés következik. Szükség lesz, ugye, aratókra (akik a kifent kaszával bánnak), a nyomukban járó marokszedőre, kötélcsinálóra, kévekötőre. Annak is megvan a módja, hogy miképpen kell a kaszát vállra venni. (Műgond és tapasztalat nélkül a mindennapi fűkaszálás se megy.) Somogyi Mihály, Kosztolánczi László, Nagy Lajos, Péter Alfréd egymást is kiigazítják. „ A te kaszád nem jól áll. Úgy." Hiába na, gyakorlat teszi a mestert. „Aztán azt tudjátok-e, hogy hívták régen a kaszát?" Igen, többen pontosan emlékeznek: „Mérges igyekezetnek." Vigyázat, a kasza közelében sosem árt az óvatosság. A bátrabbak kipróbálják az ostorpattogtatást; kiderül, hogy az se könnyű mutatvány. Közben Füzér és Jázmin megállás nélkül munkában van: a vendégek újabb és újabb körre mennének.

Ha a munka evés-ivással kezdődik, akkor úgy is ér véget: a faluház udvarán kaszásleves várja az aratómunkásokat. Este strand-szerenád Mesteriben; aztán lehet máris gondolkodni a második VulkánSág-fesztivál részletein.