Akiknek a munka hivatás

Krannauer István cipész

Már a nagyapja cipészműhelyében eldőlt, hogy ő is a kaptafákat választja. 28 éve javítja a cipőket: sarkal, talpal, foltoz; teszi, amit a kuncsaft kíván és a lábbeli enged. Osztunk, szorzunk, aztán meglepődünk: az elmúlt majdnem három évtizedben körülbelül 30 ezer pár cipő fordult meg a kezei között. Krannauer István remek mester-ember, szépen dolgozik, és ami a mai világban legalább annyira fontos: gyorsan is. Fél óra múlva kész, mondja, és aki először jár nála, visszakérdez, hogy jól hallotta-e. Azt mondja, az a jó, ha pörög az üzlet, és hozzák-viszik a cipőket. A két polc így is tele van, pedig a zsibis haverja most vitt el 120 pár megjavított lábbelit, amikért nem jöttek a gazdáik. Van olyan megjavított bokacsizma, amiben 3 ezer forintja áll bent.

Krannauer István odébb áll: Bécsbe készül

István szereti a szakmáját, azt mondja, 28 év után is jó kedve lesz, ha látja, hogy megörül a kuncsaft, amikor elvállalja az orrfoltozást, amire három cipész már nemet mondott. Elégedett, de megsúgja, hogy május végéig feltétlenül hozzam el a javítandó szandálokat, mert eladta a szombathelyi műhelyt. Marad a kaptafájánál, csak odébb áll: Bécs 10. kerületében már sokan várják, hogy Stefan Krannauer megnyissa az üzletét. – 51 éves vagyok, ha most nem lépek, nem lesz nyugdíjam, mondja. Sorolja a számokat, mennyit fizet itt az üzletért, mennyi a tébé, és mennyi pénzt kérhet el egy sarkalásért itt és ott... Tiszta sor, bólogatok, sok szerencsét kívánok, de legbelül érzem: nincs ez jól így...

Nagy Mária nem csak frizurát készít, lelket is ápol

Nagy Mária fodrász

– Imádom a szakmámat, 48 éve csinálom. Szeretem az embereket, szeretek velük foglalkozni, elmondják nekem az örömüket, bánatukat. Szeretek alkotni, kreatív lenni, széppé tenni a fehérnépeket. Van, aki 48 éve hozzám jár. Mindent tudunk egymásról, együtt öregedtünk meg. Úgy jönnek, mintha hazajönnének. Nálunk családias a légkör, ide nem kell időpontot kérni, bárki, bármikor bejöhet. Nem teszek különbséget ember és ember között, mindenkivel egyformán bánok. Mindig követem a divatot, az új frizurákat, de mindig megnézem, hogy kinek mi áll jól, és ezt meg is mondom sajnos. Vagy elfogadják vagy nem, de inkább örülnek. Ha nagyon kérik, megcsinálom azt a frizurát is, amiről tudom, hogy nem lesz jó, de mindig visszajönnek, hogy igazam volt, legyen mégis úgy, ahogy én gondoltam.

M. Kapornaki Rita

M. Kapornaki Rita rendezőasszisztens

De mit csinál a rendezőasszisztens? Mindent. „Látszanak, mert játszhatók”, szól Arany János fordításában a szállóigévé lett Hamlet-fordulat. A dán királyfi itt éppen arról beszél, hogy a gyász látható jelei (úgymint szemekben duzzadó patak, csüggedő tartású arc stb.) könnyen előállíthatók, a gyász igazi, belső tartalma azonban láthatatlan. És itt van a nagy csavar, amely a játék jelentéseit mindig továbbpörgeti: mert a színész akkor játszik jól, ha ez a nehezen megragadható belső tartalom is megmutatkozik. A közönség a színészért – a színész játékáért? – jár estéről estére színházba, de ahhoz, hogy az előadás létrejöjjön és mindig újra megszülessen, szükség egy nagyon pontosan működő, a néző előtt viszont rejtve maradó, láthatatlan masinériára. Ebből a masinériából nem hiányozhat a rendezőasszisztens, aki mindent tud – a darabról is –, szervez, dokumentál, lelket simogat, gondoskodik, mindenestül együtt él a készülő előadással. Médium. Titkok tudója. Érzékeny, de két lábbal áll a földön. Kapocs a rendező és a színész között. (Egy kicsit talán minden alkalommal be is épül a „falakba”, mint a halhatatlan ballada Kőmíves Kelemennéje.) A próbafolyamatban ő a rendező legközvetlenebb partnere, mondhatni össze van nőve vele. Kapornaki Rita ilyen. A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett, aztán a Berzsenyi főiskolán, a Pécsi Tudományegyetemen és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen diplomázott. A Weöres Sándor Színházban minden olvasópróba úgy kezdődik, hogy a szereplők és munkatársak kézhez kapják az aktuális szöveget. Amikor Rita átadja a példányt – az rituális pillanat. A biztonság rítusa.

Takács Péter kertész

Kertésznek lenni jó, ezt vallja Takács Péter, Kőszegszerdahely polgármestere, aki kertészként előbb volt ismert, mint politikusként.

– Beteszünk a földbe egy magot, és látjuk annak kifejlődését, segítjük növekedését, és a végén másnak is örömöt okozunk azzal, ami nekünk örömöt adott, hát ez fantasztikus. Pedig nem kifejezetten kertésznek készült.

Takács Péter

– Nyolcadikosként három szakma lebegett előttem: cukrász, fodrász, kertész. A fodrászt kiejtettem azzal, hogy mások koszos haját nem mosom; a cukrászt azért ejtettem, mert édesanyám lakodalmakra is sütött, imádom az édességet, és arra gondoltam, bizony sokat megennék a sütik közül, ráadásul jó kövér lennék. Maradt a kertészet, de nem bántam meg.

– Az nagyon jó érzés volt, amikor az év kertésze lettem 2013-ban – jegyzi meg csendesen Takács Péter, aki polgármesterként is sokat tesz azért, hogy faluja még virágosabb legyen.

Dr. Fehér Tamás

Dr. Fehér Tamás állatorvos

Nem is munka, hivatás az állatorvosé. Főleg, ha a doktor nem szuper-modern nagyvárosi klinikán gyógyít napi nyolc órában, hanem vidéken, falvakban, az egyre kevesebb haszonállat orvosa. Dr. Fehér Tamás családi indíttatás miatt lett állatorvos: az apja is az volt. Az sem volt kérdés, hogy nem marad a fővárosban kisállatklinikán vagy kutatólaborban, a csábítások, ajánlatok ellenére sem. Egyenes volt az út „haza”, Körmendre és a térség falvaiba, hogy itt gyógyítsa a haszonállatokat. Az már a szemünk előtt formálódó történelem, hogy az állattartás átalakul, szinte eltűnt a falusi háztartásokból, jóformán alig működnek gazdaságok. Az állatorvosnak a munka szeretete persze megmaradt: ha nem több száz, hanem csak néhány marha és disznó ad feladatot az orvosnak, akkor is. A házi kedvencek, a kutya és a macska is a praxis része. A házi kedvenceknél és a haszonállatoknál is különleges a viszony a gazda és állata között – az állatorvos pedig nemcsak az állat testét gyógyítja, hanem ezt a viszonyt „kezeli”, vagyis az embert is. Amikor a kandúr macskámat ivartalanította, a még alvó állatot annyira óvatosan tette az ölembe a műtét után, hogy magam is meglepődtem. Nem azért takargatta be és tartotta nagyon finoman az állatot, mert ismeri a macskát, hanem azért, mert a gazdáját ismeri, és a kötődést tiszteli. Minden szakma, minden munka lehet hivatás – ha az ember nemcsak elvégzi a feladatát, hanem szereti is, amit csinál. A gyógyítás a legtiszteletreméltóbb feladat. Amikor azzal „nehezített”, hogy a páciens nem tudja elmondani, mi a panasza, akkor pedig felér egy kis csodával.

Kín, gyötrelem vagy öröm

Van egy (mások szerint több) rossz szokásom: a morcos bolti pénztárosoktól mindig megkérdezem, hogy mi a baj, és hogy segíthetek-e valamiben. Legtöbbször hatásos a trükk: a pénztáros először meghökken, majd valósággal megszelídül: már nem dobálja tovább a lisztet, a cukrot, és mire fizetésre kerül a sor, mosolyog.

A morcos pénztárosok jutottak eszembe akkor is, amikor a keresőbe beütöttem a munka szót. A Wikipédia szerint ugyanis a munka szláv eredetű szó, eredeti jelentése pedig: kín, gyötrelem, szenvedés, erőfeszítés, vesződség. És bár biztosan vannak, akiknek ma is ezek a szavak jutnak először az eszükbe a munkáról, szerencsére az életben akad példa bőven az ellenkezőjére is.

Elnézem az ápolónőt, aki türelmesen keresi a vénát és tűpontosan szúr; hallgatom a munkájáról mesélő szülésznőt, akinek kétszáz „szülésen” túl is könnybe lábad a szeme, ha az anya hasára teszi a gyermekét; csodálom az autószerelőt, aki könyékig olajosan babrál a motortérben, hogy megtalálja a hibát; és imába foglalom a mosógépszerelő nevét, aki egy „elvétett” programbeállítás után újrahangolja a gép agyát. Szeretem nézni a hentest munka közben, ahogy kidobja a pultra a remegő féldisznót, és pár perc alatt darabjaira bontja; órákig elhallgatnám a borászokat, akik szenvedélyesen mesélnek a szőlőről és egy-egy kedvenc borukról.

Néha kicsit irigylem a kertészt, az erdészt és a virágkötőt, mert valamiért azt képzelem, hogy nekik sokkal, de sokkal több jut a nyugalomból és a szépségből. Csodálom a tűzoltókat, az orvosokat, a türelmes tanítókat, és igen: a rendőröket is kedvelem.

Szeretem, ha valaki szereti a munkáját. Ha látom rajta, hogy örömét leli benne. És makacsul hiszem, hogy minden morcos pénztárost meg lehet szelídíteni...