A játék, az játék, nincsen célja

Előadása is ezt a címet kapta. Az adjunktus a dackorszakból, a testvérféltékenységből, a szorongásból adódó konfliktushelyzetekről, ezek lehetséges feloldásairól beszélt. A konfliktuskezelés leghatékonyabb módszerének a perspektívaváltást nevezte.

- Van egy gyönyörű legenda, miszerint a Jóisten, mielőtt földre bocsájtja a gyermeket, tudást és bölcsességet ad számára és köt vele egy titkos egyességet, hogy csitt, erről senkinek sem beszélhetsz . Állítólag ezért csipkézett a felső ajkunk, mert Isten ujjlenyomata van rajta. Egész életünk nem más, mint ennek a tudásnak, titkos bölcsességnek a visszaszerzése, újramesélése - kezdte előadását a mesepszichológiában is otthonosan mozgó szakember.

A bölcsességhez tartozik dr. Kádár Annamária szerint az, hogy tudjunk konfliktusok esetén szemléletmódot váltani a megoldáshoz.

Dr. Kádár Annamária szerint az oktatás célja, hogy belső gyermeki lelkünket minél tovább megőrizzük

Az adjunktus utalt a másfél-két éves gyermekek egy érdekes testpozíciójára: a kicsik kis terpeszbe állnak, lehajolnak és így néznek ki a saját lábuk közül a világba. Ez a pszichológia szerint a perspektívaváltást, egy fordított személetmód felvételét jelenti.

Ezt a fajta szemléletváltást ajánlotta hallgatóságának is dr. Kádár Annamária.

- A kényes nevelési helyzetet sem feltétlenül problémának, hanem nagyon-nagyon fontos fejlődési lehetőségeknek kell tekinteni - mondta még előadása felütéseként a pszichológus.

Ebből a perspektívaváltásból vette górcső alá a dackorszakot, a testvérféltékenységet, a szorongást és a gyászveszteségről szóló munkát a szakember. Az ezekből adódó konfliktusok nehezíthetik meg mind a családok, mind az oktatási intézmények helyzetét, ha nem jól kezelik azokat.

Dr. Kádár Annamária ahhoz, hogy felnőtt énünkben megkeressük a gyermekit és perspektívát váltsunk, több, életből vett példa alapján fogalmazta meg a tételmondatot: a játéknak nincs célja. A gyermek egyszerűen csak játszik. Mi is tudatosítsuk ezt magunkban felnőttként, és találjuk meg játékos, kreatív, önfeledt belső gyermeki énünket. Ez sokat segíthet a szülő-gyermek vagy gyermek-pedagógus viszony alakításában, a problémák megoldásában.

A pszichológus mindjárt egy küldetésmondatot is megfogalmazott az iskolák számára, mely úgy szólt: Az oktatásnak, nevelésnek a célja az, hogy a belső gyermeki lelkünket minél inkább meg tudjuk őrizni. Ez sok konfliktus feloldója lehet.

- Ha pedagógusként vagy szülőként meg tudjuk őrizni a belső gyermeki énünket, attól persze a probléma nem oldódik meg. Egy változik: Hogy miként gondolkodunk a helyzetről. Ezt a pszichológia átkeretezésnek nevezi. Azaz perspektívát váltunk egy-egy helyzet, az életesemények értelmezésében - hangsúlyozta a szakember.

Ilyen átkeretezést javasolt a dackorszakhoz való szülői, pedagógusi hozzáállásban. Szerinte ugyanis a dackorszak az egyik legfontosabb fejlődési állomás. Az én születésének első időpontja. A szimbiózis vége. A dackorszak kapcsán inkább azt kell tudnunk, mikor kell fognunk a gyermek kezét és mikor kell elengedni azt. A konferencián sok gyakorlati példa is elhangzott. Szó volt például az úgynevezett mamahotelekről, ahonnan a lassan felnőtté érő fiatalok sok esetben a felelősségvállalástól való félelem miatt nem költöznek el. Van, aki a felnőttfelelősségek vállalása ellen úgy védekezik, hogy akár negyvenéves koráig is egyetemista marad.

Ezt kapunyitási pánikként írja le egy ideje a szakma. A kapuzárásiról azonban már rég vannak pszichológiai tények. Korjelenség, hogy a felnőtté válástól félő ember gyakran, mire saját életét kezdené élni, olyan életkorba ér, mikor ezt paradox módon már a kapuzárási pánik nehezíti, adott esetben lehetetleníti el.

- Életbátorság, energia származhat a dackorszakból és válhat a gyermekből magabiztos, küzdőképes felnőtt. A dacban mindenki a saját identitásáért küzd meg - véli a pszichológus.

Dr. Kádár Annamária a testvérféltékenységről is beszélt mint családi, iskolai konfliktusforrásról. Egyszerű tanácsot adott hallgatóságának: A testvérféltékenység ellen nem kell semmit tenni. Nem lehet a jelenséget kiiktatni, a gyermek jogosan érezhet ilyet. Fejlődéspszichológiailag az egocentrikus gondolkodás szakaszában van. Ilyenkor egy óvodás, kisiskolás egyfajta trónfosztásnak éli meg, ha másik gyermek kerül a család fókuszába. Rendszabályozás helyett empátia kellene ilyenkor a felnőttek részéről.

Az egyetemi adjunktus a félelemből, szorongásból adódó iskolai, családi konfliktusokról, azok feloldhatóságáról is beszélt hallgatóságának. Kiemelte: A gyermekek szerepeltetése például egyfajta nyilvános beszédnek minősül.

A pszichológia a nyilvános beszédtől való rettegést az első helyen szereplő halálfélelem után a második helyre sorolja a skálán. A szakember úgy véli: A gyermekeket nem feltétlenül kellene óvodásként, kisiskolásként szerepeltetni. A közös játék, a körjáték más, azt szeretik, attól nem félnek a kicsik. A nyilvános szereplés azonban stressz, konfliktust szülhet.

Negyedik témaként a gyász és veszteségek feldolgozásából adódó konfliktusokat elemezte az erdélyi adjunktus. Azt javasolta: legyünk őszinték a gyermekkel gyász és halálesetek kapcsán, és merjük kimutatni a saját érzéseinket ilyenkor. A gyermeknek is engedjük, hogy a maga módján sírással, rajzzal dolgozza fel a veszteséget.

Akiket elveszt a család, azokról pedig legyenek történetek, melyeket továbbmesélünk a gyermeknek, felidézzük vele az egykori családtagot egy ünnepi sütés, készülődés, egy hétköznapi beszélgetés alkalmával is.

A pszichológus előadását vastapssal jutalmazta a konferencián részt vevő vasi pedagógusszakma. A fórum szakmai konzultációval zárult.