Vakvagány - Köszönet az együtt töltött évekért

A magyarázat vad kutatása, a múlt felhánytorgatása, és a másik fél jogosnak vélt szidalmazása helyett adjunk teret a könnyek kísérte halk emlékezésnek, s végül engedjük el az illető kezét! Ne szorítsuk tovább – fogadjuk el, hogy közös utazásunk ezen a ponton véget ért. Az együtt át- és megélt mementók közül emeljük be szívünkbe azokat, amelyek az öröm, a hála dallamára táncolnak. Figyeljük dobbanásnyi ritmusukat, végül csendes kívánsággal eresszük útjukra a fájdalmas seb marta érzéseket.Leírni sem könnyű ezeket a tanácsokat, de megfogadni még nehezebb. Őszintén szólva majdnem lehetetlen. A hangsúly itt a „majdnem”-en van. De mégis akkor mi a kulcsa a búcsúzásnak? Az elvárásoktól mentes szeretet. Azaz, hogy úgy fogadjuk el az életünkben szerepet játszó társainkat, ahogy vannak. Ne csak akkor szeressük a konyhás nénit, amikor rántott húst készít, hanem a tökfőzelékes napon is simogassuk meg pillantásunkkal. Ne csak akkor becsüljük a szüleinket, ha a sorsunk javulásáért cselekednek, hanem akkor is, ha épp javító szándékkal kritizálják életünket.

Ne csak akkor fogadjuk el a barátainkat, amikor mellettünk állnak, kart karba öltve, támogatva minket, hanem akkor is, amikor magukkal vannak elfoglalva, építve saját útjukat. Ne csak akkor gondoljunk hálával ismerőseinkre, amikor valami nekünk tetsző dolgot tesznek, hanem akkor is, amikor váratlanul a mindennapjainkból kilépnek. Ha nem várunk cserébe semmit azokért a szívünk érlelte édes gyümölcsökért, amelyeket a környezetünkben élőknek tápláltunk, akkor nem érhet minket csalódás, bántás és fájdalom. Ha az elfogadást nemcsak szóban, hanem tettben is képesek vagyunk gyakorolni, akkor a hirtelen csapásokon is túl tudunk lendülni. Ha ugyanis váratlan búcsú szakítja félbe az addig sérthetetlennek hitt kapcsolat fonalát, akkor csak ez a hozzáállás segíthet. Gondoljunk szívünkben arra, aki életünk óceánján távolodó hajó csupán. Gondoljunk rá, és kívánjunk neki sikert, hálával köszönve az együtt eltöltött, értékes éveket. Mert Gunagriha szavával élve: „nem azért kell jónak lennünk, mert akik rosszat tettek velünk megérdemlik. Nem! Azért kell jónak lennünk, mert mi érdemeljük meg, hogy azok legyünk!”