56 év együtt, házasságban

- Gyönyörű életünk volt. Lemásolhatatlan. Úgy szeretném, ha sokáig tartana - Takács Ernő, egykori vépi polgármester, a település díszpolgára summázza így közös több mint fél évszázadukat. A nappaliban, a háta mögött gobelinképek - az ő munkái - az asztalon albumok, egy emberöltő becsben tartott, megörökített pillanatai. Balján a felesége, Zsuzsa néni - a mindene. Társa, támogatója, jó ideje ápolója. És béketűrő felesége. Mellesleg gyémántdiplomás tanítónő, nagyszerű háziasszony, szakács és cukrász.

Elfogódottan mosolyognak, barátkozva a fotós kamerájával. És mesélnek elkalandozva, visszakanyarodva életállomásaikhoz, sorsfordulóikhoz. Kezdik mindjárt a megismerkedésükkel, ami '57-ben, Katalin-bálkor történt. Zsuzsa néni akkor már két éve a helyi iskolában tanított; Vasvárról került Vépre. Ernő bácsi pedig vezető bérelszámoló volt az állami gazdaságban. A munkatársaik mindenáron össze akarták boronálni őket, amikor kiderült, már fél éve udvarol az ifjú tisztviselő a tanítónőnek.

Az udvarlás szép emlék: leendő férje komolysága, udvariassága fogta meg a kisasszonyt, akit pedig csinosnak, kedvesnek talált a fiatalember. Imádott vele táncolni, keringőzni. Sétáltak a várkertben, néha moziztak Szombathelyen, bár pénzük nem volt sok. '60 karácsonyán mutatkozott be Zsuzsa néni szüleinek Ernő bácsi, aki papnak készült. Amikor pedig ő vitte a szülői házba jegyesét, aki maga is vallásos családból származott, az édesapja azt mondta sóhajtva: látom, a teológiából semmi sem lesz.

A vallásosság, a hit, ha hivatásként nem is, mindkettejük életében jelen van. A reggeli szentmisékre, ha teheti, Zsuzsa néni mindig megy, és a hitének tulajdonít több csodát az életükben. Azt például, hogy három éve, amikor a férjét elesett, ágyban fekvő beteggé tette az időnként felerősödő, '98-ban kezdődött Parkinson-betegség, ő a kőszegi missziósoktól karácsonyra éppen egy imafüzetet kapott. A benne levő kilencedet azóta mindig imádkozza. A csoda: Ernő bácsi a negyedik nap után fel tudott kelni. Hosszan lábadozott, de járókerettel már pár hónapon belül közlekedett.

Nehézségek, a szülők betegsége, a tény, hogy hosszú-hosszú évek óta ápolja férjét a feleség, és egy gyermek elvesztése is próbára tették a családot, mégis, ha visszanéznek, először a szépre emlékeznek: - 56 éves házasok múltunk, és még egy jót nem veszekedtünk. Zsuzsa édesanyja mindig azt mondta: gyerekek, akármilyen a nap, ne engedjétek, hogy úgy nyugodjon le, hogy ti haragban vagytok - mesélik.

Ezt betartották: a türelmük, tiszteletük egymás iránt sosem fogyott el. Fiatalon a gyereknevelés és a munka mellett nagy társasági életet éltek: rengeteget utaztak, kirándultak; Takács Ernő tanácselnök, majd polgármester volt két cikluson keresztül, a felesége a tanítóság mellett 22 évig kézimunkaszakkört vezetett. Többször költöztek, míg a mai házuk felépült. Állataik voltak, kertjük, tennivalóik, és sosem zsémbeskedtek egymással úgy, mint a mostani fiatalok.

Manapság télen-nyáron, hétköznap és ünnepnapokon is reggel fél 6-kor kelnek. Bekapcsolják 7-kor a szentmisét, olvasnak - verseket és Márait, Wass Albertet -, szeretnek énekelni is. Mindent Ernő bácsi betegségéhez igazítottak. Zsuzsa néni, aki áprilisban lesz nyolcvanéves, végzi a házimunkát, megy a városba, ha kell. Nyáron, amikor több kinti munka akad, Ernő bácsi kiül hozzá a kertbe. Beszélgetnek mai és régi dolgokról is, előveszik az albumokat. A lányuk, Zsuzsa és a férje nagyon szeretik, becsülik őket, eltalálják a gondolatukat.

Ernő bácsi Arany Epilogusát idézi, azt mondja, ez az egyik jelmondata az életre: „Csöndes fészket zöld lomb árnyán / Hova múzsám el-elvárnám / Mely sajátom; Benne én és kis családom."

Zsuzsa néni hiszi, Isten ajándéka a házasság, és hogy ennyi időt megértek együtt. Isten csodája pedig, ha az ember úgy találja meg a párját, mint ők egymást.