Kovalik Balázs a kékszakállú herceg váráról

A zene és színpad találkozásának jegyében megrendezett 25. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál záróestjén A kékszakállú herceg vára című Bartók-operából láthat részleteket a közönség; a szeminárium hallgatóinak közreműködésével. A rendező-kurzus professzorát, Kovalik Balázst kérdeztük.

- Azt képzeltük, hogy majd felosztjuk a darabot hét-nyolc részre - úgy, hogy mindenki öt percet vállal -, és ebből áll össze az egész: a szcenírozott előadás. Érdekes kísérlet lehetett volna annak felmutatására, hogy mennyire sokszínű ez a darab, milyen sokféleképpen gondolkodnak róla fiatal emberek. Csak sajnos a jelentkezők közül sokan előbb kell hogy a kurzust befejezzék egyéb dolgaik miatt - ezért a zárókoncerten csak két jelenetet tudunk szcenírozva megmutatni. Ez is nagyon jó; csak olyan szép lett volna, ha megvalósulhat az eredeti terv.

- Az ön életét mintha erősen meghatározná A kékszakállú herceg vára. Többször megrendezte - és valahol azt olvastam, hogy kisgyerekként ez volt az első, meghatározó operaélménye.

- Lemezen a Varázsfuvolát szerettem hallgatni nagyon, aztán eljutottam az Operaházba - és ott már, érdekes módon, a Mozart-opera nem tetszett annyira. De a bérletben szerepelt A kékszakállú herceg vára is - az volt az első, színházban megélt opera, amely mély nyomokat hagyott bennem. 97-ben aztán A kékszakállú volt a diplomamunkám Münchenben, Oberfrank Péter vezényletével; és innen kezdve furcsa módon nagyjából ötévenként kaptam egy felkérést a megrendezésére.

- Miben áll A kékszakállú vonzása? Miért kell - és lehet - visszatérni hozzá?

- A kékszakállú herceg vára számomra olyan, mint egy lenyomatot készítő varázstükör: az ember belenéz, az opera pedig megőrzi az arcképét. Nagyon személyes odafordulást kíván: szimbolikus jellege miatt annyira fiktív, hogy egy ilyen fikciónak a megtöltése tartalommal csak a belső szubjektumból táplálkozva lehetséges. Olyan darabok esetében, mint mondjuk a Don Carlos vagy a Carmen, az ember talál fogódzókat - például hogy Carmen spanyol nő -; ilyenkor el tud bújni egy kolorit, egy kulissza, egy legyező mögé. A kékszakállú herceg vára teljesen más. Ki a Kékszakállú? Hol van? Kicsoda Judit? Ezekre a kérdésekre semmilyen kerülő választ nem lehet adni: az embernek magában kell válaszokat találnia azokra a kérdésekre - kapcsolatokról, szerelemről, életről, halálról -, amelyeket Bartók feszeget. Ez a darab számomra az operairodalom esszenciája: minden - amiről az operák egyenként szólnak - bele van írva. Úgy működik, mint a lakmuszpapír: megmutatja, hogy az ember hol tart éppen. Ha visszanézem azt a három rendezést, amit eddig életemben A kékszakállú-ból csináltam, előttem is kirajzolódik az a változás, amin a rendezések között eltelt időben keresztülmentem.

- Sokszor, sokféleképpen megfogalmazták már, hogy ön fölforgatta a - muzeálisnak mondható - operarendezési hagyományokat Magyarországon. Bár lehetséges, hogy egyszerűen csak nyitott lélekkel kell beülni minden előadásra - és ezzel meg is szűnik a probléma, hogy hagyományos vagy formabontó .

- A nyitottság mindenképpen fontos. Az is kérdés, hogy valóban nem gondolkodunk-e tévesen, ha a színház esetében hagyományról beszélünk. A színház élő műfaj. Ma nem úgy játszunk színházat, mint a görögök annak idején; vajon miért nem őriztük meg azt a szép hagyományt? A szobrot megfaragja a művész - és a szobor onnantól kezdve van. De a színház - az nincs. Az a pillanat művészete, az adott este művészete. Hiába van egy repertoárelőadás immár 70 éve a színpadon - a gyönyörű Bohémélet, rendezte Nádasdy Kálmán -, mindannyian tudjuk, hogy ehhez Nádasdy Kálmánnak már semmi köze nincsen. Nem lehetséges, hogy köze legyen. Mert nem az a rendezés, hogy ki jön be jobbról, ki jön be balról. A rendezés az, amikor egy rendező - karmester, korrepetitor - értelmez egy darabot a szereplővel. Hogy például amit mondasz, a szemébe mondod a másiknak - vagy éppen nem mered a szemébe mondani. Természetesen mindig vannak emberek, akik ragaszkodnak a megszokotthoz, miközben titokban ők is tudják, hogy ez a megszokott előbb-utóbb úgyis eltűnik. A lakáskultúra, az öltözködéskultúra is változik. Nem látok senkit az utcán cilinderben. A színház ugyanilyen. A tradíció bizonyos szempontból fontos és szép, de nekem az a kérdés, hogy ebben a világban hogyan próbálok elboldogulni, vergődni; hogyan próbálom magamat jól érezni. Hát így. Hogy ezt valaki szereti vagy nem szereti - az a következő lépés. Aki nem, az hisztériarohamot kap. Nálunk jellemzően zsigeri reakciók érkeznek; pró és kontra. Pedig csak az vihet minket előre, ha a kultúráról - benne a színházról - képesek vagyunk érdemben, érvekkel vitatkozni. De hát Magyarországon a politikai élet is zsigeri döntések alapján működik; sajnos.

- Ahogy a rendezésről beszél, mintha egyáltalán nem különítené el az operát a prózai színháztól.

- Rendezést tanultam, amelybe az opera ugyanúgy beletartozott, mint a prózai színház. És bár többnyire az operák érdekelnek, egyáltalán nem döntöttem el, hogy akkor most operarendező leszek; legutóbb az Örkény Színház felkérését is szívesen elvállaltam. De azzal, hogy operarendezőként szereztem magamnak valamiféle figyelmet, természetesen az egész színházi kultúra és struktúra operarendezőként könyvel el. És pont. Ez így szokott lenni ebben a kicsi hazában. Pedig tényleg nincs nagy különbség: a beszéd is zene - van ritmusa, hangmagassága, dallama, hangereje, lejtése. Az operában mindezt a zeneszerző megkomponálja. A mi dolgunk nem az, hogy kitaláljuk: milyen hangsúllyal mondjunk el egy mondatot, hanem az, hogy megpróbáljuk megérteni: a hangsúly, a megkomponált gondolat mit akar pontosan kifejezni. Mert nincsenek sztereotípiák. Attól, hogy valaki hangosan beszél, még nem biztos, hogy mérges. Ugyanígy nem működik, hogy a felfelé ívelő dallam föltétlenül vidám, a lefelé ívelő meg szomorú. Általában - de nem mindig. Ezeket a nem mindig -eket kell megvizsgálni.

A záróest július 18-án 19.30-kor kezdődik az Agora-MSH-ban: a színpadon megjelenik A kékszakállú herceg vára. A Savaria Szimfonikus Zenekar élén a karmester-kurzus résztvevői; professzor: Eötvös Péter. Az ének-kurzus vezetője Vajda Gergely.