Maugli törvénykönyve a Soltis Lajos Színházban

A dzsungel forrósága alaphelyzet vasárnap este a sitkei művelődési ház színháztermében, amely mintha kicsit összement volna az elmúlt néhány évben. Az érzéki csalódást nyilván az a jól ismert - és az idő múlásával csak erősödő - mechanizmus okozza, amely a maga valóságában a képzeletbelinél kisebbnek mutatja azokat a régóta nem látott helyeket, épületeket, amelyekhez sok szép, személyes élmény kötődik.

Sitkén játszik a - jövőre 30. születésnapját ünneplő - celldömölki Soltis Színház. Egy kicsit mindjárt fölforgatják - de legalábbis megfordítják - a megszokott, hagyományos rendet: a játékteret ezúttal a parkettás nézőtérre telepítették, a nézők egyik fele a színpadon, a másik fele a nézőtéren foglal helyet. A helyzet - ami a hangulat forróságát illeti - az elkövetkezendő több mint másfél órában csak fokozódik.

A dzsungel könyve persze annyira népszerű - Dés László zeneszerző, Geszti Péter dalszövegíró és Békés Pál, a szövegkönyv szerzője nagyon eltalált ezzel a regény-átirattal valamit -, hogy felszínes ítélettel azt mondhatnánk: a színre vitelét nem is lehet elrontani. Pedig éppen ezek a klasszikus darabok a legveszélyesebbek . Nincs szomorúbb, mint ügyetlen utánérzéseket, nyúzzunk le róla még egy bőrt típusú előadásokat látni a színpadon. (Elnézést, Sir Kán.) De éppen ezért még nagyobb az öröm, ha olyan friss, eleven örömszínházzal találkozhat a néző, mint amilyen a Soltis Színház Dzsungel-előadása. Százegyedszer is lehet örülni a dzsungelélményt tökéletesen megjelenítő, ügyesen mozgatható díszletként szolgáló paravánrendszernek; az ötletes és jól kivitelezett, ráadásul pontosan karakterizáló jelmezeknek (amelyeknek a gyors átöltözésekre is alkalmasnak kell lenniük). Csak valami apróság: amikor a nyitány kórusa (az Emberek fohásza) megszólal, a folyam istenét, a tüzek istenét, a szél istenét lobogó, hajladozó kendők jelenítik és idézik meg. Semmi hókusz-pókusz, csak működik a színház.

De a legjobban mégis annak örülhetünk, hogy minden szereplő a helyén van ebben az előadásban. Az emberkölyökből farkaskölyökké - aztán megint emberré - váló Maugli szerepében Kazári András szerez mulatságos - és mélyen átélt pillanatokat. A szigorú és érzelmes mackó - vagyis medve -, Balu szerepében B. Péter Pál indítja el a Nagy Pofonofont. Búcsúja Mauglitól külön szép és megindító. Még egy jellemző apróság, hogy a dzsungel törvénykönyvét valamilyen regiszter, talán vaskos telefonkönyv játssza - a törvényt tisztelni kell, de a törvények alkotója mégiscsak a közösség. A puha-hajlékony fekete párduc, Bagira szerepét mintha Horváth Vikinek találták volna ki. De ugyanígy nem játszhatná más Csilt, a Keselyűt, mint Pesti Arnold. (Azok a behúzott - vagy fölhúzott - vállak: mintha a tartása is azt mondaná, hogy bárki bármit csinálhat, úgyis pusztulás lesz a vége. Nincs mit tenni. Illetve dehogy nincs: a szabott idővel jól kell élni. Ő mindenesetre kivárja - legföljebb Rubik-kockázik egy kicsit.) A tiszteletreméltó, nagy Ká bőrében - Az arany virágcserép varázslatos világában edződött - Nagy Péter babonázza meg azt, aki az útjába kerül. Bruckner Roland Akela szerepében inas és emberséges (mit is jelent ez a szó?) vezérfarkas, a majmok népe között mulatságos bohóc, amint melltartóból eszkábált fenekét mutogatja a világnak. Marton Márió abszolút felnő a feladathoz: mindenre elszánt, már-már tragikus hőssé magasodó Sir Kán. (És így tovább.) De talán még az egyéni teljesítményeknél is fontosabb a társulat egészéből áradó összhang. Legyen szó táncos betétről, vagy a(z emberhadra furcsa mód nagyon hasonlító) majmok népének össznépi beájulásáról a nagy Ká előtt; minden egyes arcról - a legapróbbaktól a legöregebbekig - a játék öröme sugárzik. Igazi örömszínház A dzsungel könyve Soltis színházi változata - arról nem beszélve, hogy mindennapjaink őrületében föl-erősödik a darab egyszerűen és szépen megfogalmazott, gondolkodásra földobott üzenetcsomagja : hogy mit is jelent a másság, közösség, a befogadás, az elfogadás.

És most már tényleg csak egyetlen apróság: kár, hogy zene irányítja a tapsrendet. Tapsolnánk mi örömmel anélkül is. (Sőt: akkor tapsolnánk csak igazán.) De hát ez meg, úgy látszik, a zenés játék törvénye.