Kultúra

2009.12.02. 03:29

Ők hívtak játszani

Szombathely - Sövény László a Ferrum Színházi Társulás (Ferrum színpad) alapítói közé tartozik. Rögtönzött teadélutánon mesélt arról, hogy milyen volt színjátszónak lenni - egykor és most.

Balla Emőke

Laci szívesen, jó kedvvel adta elő történeteit, olyannyira belemerülve a régi élményekbe, hogy kis híján elkésett az esti főpróbáról...

- Ma már nincs Ferrum-előadás Sövény Laci nélkül. Mindig így volt ez? Hogyan kerültél egyáltalán színpadközelbe?

- Óvodás koromban kezdtem verseket mondani, és ez nagyon sokáig megmaradt. Aztán hetedikes koromban csináltunk az iskolában egy Arany János-estet, amiben a Toldi különböző jeleneteiben kellett statisztálnunk . Emellett rám bízták, hogy az est elején szavaljam el az Előhangot. Már előkerestem egy kopottabb ruhát, amiben játszani akartam, amikor kiderült, hogy nekem igenis zakóban kell szavalnom. Teljesen megdöbbentem, mert valahogy benne voltam abban, hogy most játszani fogunk. Nagyon izgatott a játék. Egy másik meghatározó élményem 14 éves korom tájékán ért. Akkoriban volt a kezdeti időszaka a Savaria Karneválnak, meg hát akkor még működött a szabadtéri színpad a Kálváriánál. Ott próbáltak a Pestről érkezett színészek. Hú, nagyon jó volt, nagyon tetszett! A próbákra is mindig bementem. Nagyon tetszett, ahogy a rendező dolgozott a színészekkel. Ez már igazi színház volt. Máshol, a művelődési házakban, presszókban akkoriban még inkább verses, prózai estek mentek. Igazán aktívan középiskolás koromban kezdtem színházzal foglalkozni. Az iskolában működött egy irodalmi színpad. Ez valójában annyiban mutatott túl az addigi versmondáson, hogy a verseket mozgással kötöttük össze. Érdekesnek tartottam, bár ez még nem igazán volt színház. Ha megfogalmazhatom így: színházban az ember nincs egyedül. Van partnere, tehát egymás között is létrejön az a kapcsolat, amelynek közönség és színész között is létre kell jönnie. Ez a kapcsolat hiányzott ebből az irodalmi színpadi alkotómunkából. Ettől függetlenül nagyon szerettem, négy évig folyamatosan csináltam. Utána kikerültem Sárvárra, és megszakadt ez a kapcsolat.

- De szerencsére nem sodródtál ki a mederből, hiszen még csak ezután ismerkedtél meg a mai Ferrum magját kialakító emberekkel.

- Egy sárvári versenyen szavaltam; továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal - Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint a verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két előadást készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi radnótisokból - a Ferrum Színpad. Első bemutatónk, az Áldozati ének óriási élmény volt.

- A színház mellett volt polgári foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Hogyan állt a munkahelyed a művészi ambícióidhoz ?

- Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát ezek a rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek nem tetszett. Bizony előfordult: kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hova megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

- És a családod?

- Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem adódtak ütközési pontok, mert bizony sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Mihelyt ez nem volt, valami hiány keletkezett. A feleségem, Ági ezt észre is vette, és mindig mellettem volt.

- Az elmúlt években rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész részévé?

- Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy előadásnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, belülről. Ha ezt nem éri el az ember, akkor nem lesz az övé a szerep. Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című Vitrac-darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, hogyan tud többféle lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan benne lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod figyelni magadat. Nem jó olyan partnerrel dolgozni, akiről úgy érzed, hogy kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.

- Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

- Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harmincéves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig voltak kis játékai, turkálós kérdései, amelyek azt tesztelik, hogy ki mit gondol a társulatban elfoglalt helyéről. Színjátszóként eleinte körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az Év színésze -szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Úgy érzem, többnyire volt valamilyen távolság köztem és a többiek között. Lehet, hogy éppen a korkülönbség miatt... Persze mindig voltak, akikhez közelebb kerültem, ha nem is alakult ki köztünk baráti kapcsolat. Mostanában tapasztalok ilyesmit: úgy érzem, a fiatalok is elfogadnak sövisnek . Jól érzem magam a Ferrumban.

- Ma már nincs Ferrum-előadás Sövény Laci nélkül. Mindig így volt ez? Hogyan kerültél egyáltalán színpadközelbe?

- Óvodás koromban kezdtem verseket mondani, és ez nagyon sokáig megmaradt. Aztán hetedikes koromban csináltunk az iskolában egy Arany János-estet, amiben a Toldi különböző jeleneteiben kellett statisztálnunk . Emellett rám bízták, hogy az est elején szavaljam el az Előhangot. Már előkerestem egy kopottabb ruhát, amiben játszani akartam, amikor kiderült, hogy nekem igenis zakóban kell szavalnom. Teljesen megdöbbentem, mert valahogy benne voltam abban, hogy most játszani fogunk. Nagyon izgatott a játék. Egy másik meghatározó élményem 14 éves korom tájékán ért. Akkoriban volt a kezdeti időszaka a Savaria Karneválnak, meg hát akkor még működött a szabadtéri színpad a Kálváriánál. Ott próbáltak a Pestről érkezett színészek. Hú, nagyon jó volt, nagyon tetszett! A próbákra is mindig bementem. Nagyon tetszett, ahogy a rendező dolgozott a színészekkel. Ez már igazi színház volt. Máshol, a művelődési házakban, presszókban akkoriban még inkább verses, prózai estek mentek. Igazán aktívan középiskolás koromban kezdtem színházzal foglalkozni. Az iskolában működött egy irodalmi színpad. Ez valójában annyiban mutatott túl az addigi versmondáson, hogy a verseket mozgással kötöttük össze. Érdekesnek tartottam, bár ez még nem igazán volt színház. Ha megfogalmazhatom így: színházban az ember nincs egyedül. Van partnere, tehát egymás között is létrejön az a kapcsolat, amelynek közönség és színész között is létre kell jönnie. Ez a kapcsolat hiányzott ebből az irodalmi színpadi alkotómunkából. Ettől függetlenül nagyon szerettem, négy évig folyamatosan csináltam. Utána kikerültem Sárvárra, és megszakadt ez a kapcsolat.

- De szerencsére nem sodródtál ki a mederből, hiszen még csak ezután ismerkedtél meg a mai Ferrum magját kialakító emberekkel.

- Egy sárvári versenyen szavaltam; továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal - Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint a verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két előadást készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi radnótisokból - a Ferrum Színpad. Első bemutatónk, az Áldozati ének óriási élmény volt.

- A színház mellett volt polgári foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Hogyan állt a munkahelyed a művészi ambícióidhoz ?

- Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát ezek a rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek nem tetszett. Bizony előfordult: kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hova megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

- És a családod?

- Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem adódtak ütközési pontok, mert bizony sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Mihelyt ez nem volt, valami hiány keletkezett. A feleségem, Ági ezt észre is vette, és mindig mellettem volt.

- Az elmúlt években rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész részévé?

- Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy előadásnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, belülről. Ha ezt nem éri el az ember, akkor nem lesz az övé a szerep. Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című Vitrac-darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, hogyan tud többféle lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan benne lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod figyelni magadat. Nem jó olyan partnerrel dolgozni, akiről úgy érzed, hogy kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.

- Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

- Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harmincéves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig voltak kis játékai, turkálós kérdései, amelyek azt tesztelik, hogy ki mit gondol a társulatban elfoglalt helyéről. Színjátszóként eleinte körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az Év színésze -szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Úgy érzem, többnyire volt valamilyen távolság köztem és a többiek között. Lehet, hogy éppen a korkülönbség miatt... Persze mindig voltak, akikhez közelebb kerültem, ha nem is alakult ki köztünk baráti kapcsolat. Mostanában tapasztalok ilyesmit: úgy érzem, a fiatalok is elfogadnak sövisnek . Jól érzem magam a Ferrumban.

- Ma már nincs Ferrum-előadás Sövény Laci nélkül. Mindig így volt ez? Hogyan kerültél egyáltalán színpadközelbe?

- Óvodás koromban kezdtem verseket mondani, és ez nagyon sokáig megmaradt. Aztán hetedikes koromban csináltunk az iskolában egy Arany János-estet, amiben a Toldi különböző jeleneteiben kellett statisztálnunk . Emellett rám bízták, hogy az est elején szavaljam el az Előhangot. Már előkerestem egy kopottabb ruhát, amiben játszani akartam, amikor kiderült, hogy nekem igenis zakóban kell szavalnom. Teljesen megdöbbentem, mert valahogy benne voltam abban, hogy most játszani fogunk. Nagyon izgatott a játék. Egy másik meghatározó élményem 14 éves korom tájékán ért. Akkoriban volt a kezdeti időszaka a Savaria Karneválnak, meg hát akkor még működött a szabadtéri színpad a Kálváriánál. Ott próbáltak a Pestről érkezett színészek. Hú, nagyon jó volt, nagyon tetszett! A próbákra is mindig bementem. Nagyon tetszett, ahogy a rendező dolgozott a színészekkel. Ez már igazi színház volt. Máshol, a művelődési házakban, presszókban akkoriban még inkább verses, prózai estek mentek. Igazán aktívan középiskolás koromban kezdtem színházzal foglalkozni. Az iskolában működött egy irodalmi színpad. Ez valójában annyiban mutatott túl az addigi versmondáson, hogy a verseket mozgással kötöttük össze. Érdekesnek tartottam, bár ez még nem igazán volt színház. Ha megfogalmazhatom így: színházban az ember nincs egyedül. Van partnere, tehát egymás között is létrejön az a kapcsolat, amelynek közönség és színész között is létre kell jönnie. Ez a kapcsolat hiányzott ebből az irodalmi színpadi alkotómunkából. Ettől függetlenül nagyon szerettem, négy évig folyamatosan csináltam. Utána kikerültem Sárvárra, és megszakadt ez a kapcsolat.

- De szerencsére nem sodródtál ki a mederből, hiszen még csak ezután ismerkedtél meg a mai Ferrum magját kialakító emberekkel.

- Egy sárvári versenyen szavaltam; továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal - Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint a verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két előadást készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi radnótisokból - a Ferrum Színpad. Első bemutatónk, az Áldozati ének óriási élmény volt.

- A színház mellett volt polgári foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Hogyan állt a munkahelyed a művészi ambícióidhoz ?

- Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát ezek a rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek nem tetszett. Bizony előfordult: kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hova megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

- És a családod?

- Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem adódtak ütközési pontok, mert bizony sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Mihelyt ez nem volt, valami hiány keletkezett. A feleségem, Ági ezt észre is vette, és mindig mellettem volt.

- Az elmúlt években rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész részévé?

- Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy előadásnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, belülről. Ha ezt nem éri el az ember, akkor nem lesz az övé a szerep. Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című Vitrac-darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, hogyan tud többféle lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan benne lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod figyelni magadat. Nem jó olyan partnerrel dolgozni, akiről úgy érzed, hogy kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.

- Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

- Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harmincéves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig voltak kis játékai, turkálós kérdései, amelyek azt tesztelik, hogy ki mit gondol a társulatban elfoglalt helyéről. Színjátszóként eleinte körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az Év színésze -szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Úgy érzem, többnyire volt valamilyen távolság köztem és a többiek között. Lehet, hogy éppen a korkülönbség miatt... Persze mindig voltak, akikhez közelebb kerültem, ha nem is alakult ki köztünk baráti kapcsolat. Mostanában tapasztalok ilyesmit: úgy érzem, a fiatalok is elfogadnak sövisnek . Jól érzem magam a Ferrumban.

- Ma már nincs Ferrum-előadás Sövény Laci nélkül. Mindig így volt ez? Hogyan kerültél egyáltalán színpadközelbe?

- Óvodás koromban kezdtem verseket mondani, és ez nagyon sokáig megmaradt. Aztán hetedikes koromban csináltunk az iskolában egy Arany János-estet, amiben a Toldi különböző jeleneteiben kellett statisztálnunk . Emellett rám bízták, hogy az est elején szavaljam el az Előhangot. Már előkerestem egy kopottabb ruhát, amiben játszani akartam, amikor kiderült, hogy nekem igenis zakóban kell szavalnom. Teljesen megdöbbentem, mert valahogy benne voltam abban, hogy most játszani fogunk. Nagyon izgatott a játék. Egy másik meghatározó élményem 14 éves korom tájékán ért. Akkoriban volt a kezdeti időszaka a Savaria Karneválnak, meg hát akkor még működött a szabadtéri színpad a Kálváriánál. Ott próbáltak a Pestről érkezett színészek. Hú, nagyon jó volt, nagyon tetszett! A próbákra is mindig bementem. Nagyon tetszett, ahogy a rendező dolgozott a színészekkel. Ez már igazi színház volt. Máshol, a művelődési házakban, presszókban akkoriban még inkább verses, prózai estek mentek. Igazán aktívan középiskolás koromban kezdtem színházzal foglalkozni. Az iskolában működött egy irodalmi színpad. Ez valójában annyiban mutatott túl az addigi versmondáson, hogy a verseket mozgással kötöttük össze. Érdekesnek tartottam, bár ez még nem igazán volt színház. Ha megfogalmazhatom így: színházban az ember nincs egyedül. Van partnere, tehát egymás között is létrejön az a kapcsolat, amelynek közönség és színész között is létre kell jönnie. Ez a kapcsolat hiányzott ebből az irodalmi színpadi alkotómunkából. Ettől függetlenül nagyon szerettem, négy évig folyamatosan csináltam. Utána kikerültem Sárvárra, és megszakadt ez a kapcsolat.

- De szerencsére nem sodródtál ki a mederből, hiszen még csak ezután ismerkedtél meg a mai Ferrum magját kialakító emberekkel.

- Egy sárvári versenyen szavaltam; továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal - Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint a verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két előadást készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi radnótisokból - a Ferrum Színpad. Első bemutatónk, az Áldozati ének óriási élmény volt.

- A színház mellett volt polgári foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Hogyan állt a munkahelyed a művészi ambícióidhoz ?

- Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát ezek a rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek nem tetszett. Bizony előfordult: kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hova megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

- És a családod?

- Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem adódtak ütközési pontok, mert bizony sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Mihelyt ez nem volt, valami hiány keletkezett. A feleségem, Ági ezt észre is vette, és mindig mellettem volt.

- Az elmúlt években rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész részévé?

- Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy előadásnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, belülről. Ha ezt nem éri el az ember, akkor nem lesz az övé a szerep. Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című Vitrac-darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, hogyan tud többféle lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan benne lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod figyelni magadat. Nem jó olyan partnerrel dolgozni, akiről úgy érzed, hogy kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.

- Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

- Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harmincéves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig voltak kis játékai, turkálós kérdései, amelyek azt tesztelik, hogy ki mit gondol a társulatban elfoglalt helyéről. Színjátszóként eleinte körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az Év színésze -szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Úgy érzem, többnyire volt valamilyen távolság köztem és a többiek között. Lehet, hogy éppen a korkülönbség miatt... Persze mindig voltak, akikhez közelebb kerültem, ha nem is alakult ki köztünk baráti kapcsolat. Mostanában tapasztalok ilyesmit: úgy érzem, a fiatalok is elfogadnak sövisnek . Jól érzem magam a Ferrumban.

- Ma már nincs Ferrum-előadás Sövény Laci nélkül. Mindig így volt ez? Hogyan kerültél egyáltalán színpadközelbe?

- Óvodás koromban kezdtem verseket mondani, és ez nagyon sokáig megmaradt. Aztán hetedikes koromban csináltunk az iskolában egy Arany János-estet, amiben a Toldi különböző jeleneteiben kellett statisztálnunk . Emellett rám bízták, hogy az est elején szavaljam el az Előhangot. Már előkerestem egy kopottabb ruhát, amiben játszani akartam, amikor kiderült, hogy nekem igenis zakóban kell szavalnom. Teljesen megdöbbentem, mert valahogy benne voltam abban, hogy most játszani fogunk. Nagyon izgatott a játék. Egy másik meghatározó élményem 14 éves korom tájékán ért. Akkoriban volt a kezdeti időszaka a Savaria Karneválnak, meg hát akkor még működött a szabadtéri színpad a Kálváriánál. Ott próbáltak a Pestről érkezett színészek. Hú, nagyon jó volt, nagyon tetszett! A próbákra is mindig bementem. Nagyon tetszett, ahogy a rendező dolgozott a színészekkel. Ez már igazi színház volt. Máshol, a művelődési házakban, presszókban akkoriban még inkább verses, prózai estek mentek. Igazán aktívan középiskolás koromban kezdtem színházzal foglalkozni. Az iskolában működött egy irodalmi színpad. Ez valójában annyiban mutatott túl az addigi versmondáson, hogy a verseket mozgással kötöttük össze. Érdekesnek tartottam, bár ez még nem igazán volt színház. Ha megfogalmazhatom így: színházban az ember nincs egyedül. Van partnere, tehát egymás között is létrejön az a kapcsolat, amelynek közönség és színész között is létre kell jönnie. Ez a kapcsolat hiányzott ebből az irodalmi színpadi alkotómunkából. Ettől függetlenül nagyon szerettem, négy évig folyamatosan csináltam. Utána kikerültem Sárvárra, és megszakadt ez a kapcsolat.

- De szerencsére nem sodródtál ki a mederből, hiszen még csak ezután ismerkedtél meg a mai Ferrum magját kialakító emberekkel.

- Egy sárvári versenyen szavaltam; továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal - Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint a verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két előadást készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi radnótisokból - a Ferrum Színpad. Első bemutatónk, az Áldozati ének óriási élmény volt.

- A színház mellett volt polgári foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Hogyan állt a munkahelyed a művészi ambícióidhoz ?

- Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát ezek a rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek nem tetszett. Bizony előfordult: kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hova megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

- És a családod?

- Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem adódtak ütközési pontok, mert bizony sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Mihelyt ez nem volt, valami hiány keletkezett. A feleségem, Ági ezt észre is vette, és mindig mellettem volt.

- Az elmúlt években rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész részévé?

- Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy előadásnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, belülről. Ha ezt nem éri el az ember, akkor nem lesz az övé a szerep. Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című Vitrac-darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, hogyan tud többféle lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan benne lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod figyelni magadat. Nem jó olyan partnerrel dolgozni, akiről úgy érzed, hogy kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.

- Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

- Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harmincéves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig voltak kis játékai, turkálós kérdései, amelyek azt tesztelik, hogy ki mit gondol a társulatban elfoglalt helyéről. Színjátszóként eleinte körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az Év színésze -szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Úgy érzem, többnyire volt valamilyen távolság köztem és a többiek között. Lehet, hogy éppen a korkülönbség miatt... Persze mindig voltak, akikhez közelebb kerültem, ha nem is alakult ki köztünk baráti kapcsolat. Mostanában tapasztalok ilyesmit: úgy érzem, a fiatalok is elfogadnak sövisnek . Jól érzem magam a Ferrumban.

- Óvodás koromban kezdtem verseket mondani, és ez nagyon sokáig megmaradt. Aztán hetedikes koromban csináltunk az iskolában egy Arany János-estet, amiben a Toldi különböző jeleneteiben kellett statisztálnunk . Emellett rám bízták, hogy az est elején szavaljam el az Előhangot. Már előkerestem egy kopottabb ruhát, amiben játszani akartam, amikor kiderült, hogy nekem igenis zakóban kell szavalnom. Teljesen megdöbbentem, mert valahogy benne voltam abban, hogy most játszani fogunk. Nagyon izgatott a játék. Egy másik meghatározó élményem 14 éves korom tájékán ért. Akkoriban volt a kezdeti időszaka a Savaria Karneválnak, meg hát akkor még működött a szabadtéri színpad a Kálváriánál. Ott próbáltak a Pestről érkezett színészek. Hú, nagyon jó volt, nagyon tetszett! A próbákra is mindig bementem. Nagyon tetszett, ahogy a rendező dolgozott a színészekkel. Ez már igazi színház volt. Máshol, a művelődési házakban, presszókban akkoriban még inkább verses, prózai estek mentek. Igazán aktívan középiskolás koromban kezdtem színházzal foglalkozni. Az iskolában működött egy irodalmi színpad. Ez valójában annyiban mutatott túl az addigi versmondáson, hogy a verseket mozgással kötöttük össze. Érdekesnek tartottam, bár ez még nem igazán volt színház. Ha megfogalmazhatom így: színházban az ember nincs egyedül. Van partnere, tehát egymás között is létrejön az a kapcsolat, amelynek közönség és színész között is létre kell jönnie. Ez a kapcsolat hiányzott ebből az irodalmi színpadi alkotómunkából. Ettől függetlenül nagyon szerettem, négy évig folyamatosan csináltam. Utána kikerültem Sárvárra, és megszakadt ez a kapcsolat.

- De szerencsére nem sodródtál ki a mederből, hiszen még csak ezután ismerkedtél meg a mai Ferrum magját kialakító emberekkel.

- Egy sárvári versenyen szavaltam; továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal - Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint a verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két előadást készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi radnótisokból - a Ferrum Színpad. Első bemutatónk, az Áldozati ének óriási élmény volt.

- A színház mellett volt polgári foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Hogyan állt a munkahelyed a művészi ambícióidhoz ?

- Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát ezek a rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek nem tetszett. Bizony előfordult: kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hova megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

- És a családod?

- Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem adódtak ütközési pontok, mert bizony sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Mihelyt ez nem volt, valami hiány keletkezett. A feleségem, Ági ezt észre is vette, és mindig mellettem volt.

- Az elmúlt években rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész részévé?

- Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy előadásnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, belülről. Ha ezt nem éri el az ember, akkor nem lesz az övé a szerep. Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című Vitrac-darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, hogyan tud többféle lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan benne lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod figyelni magadat. Nem jó olyan partnerrel dolgozni, akiről úgy érzed, hogy kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.

- Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

- Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harmincéves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig voltak kis játékai, turkálós kérdései, amelyek azt tesztelik, hogy ki mit gondol a társulatban elfoglalt helyéről. Színjátszóként eleinte körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az Év színésze -szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Úgy érzem, többnyire volt valamilyen távolság köztem és a többiek között. Lehet, hogy éppen a korkülönbség miatt... Persze mindig voltak, akikhez közelebb kerültem, ha nem is alakult ki köztünk baráti kapcsolat. Mostanában tapasztalok ilyesmit: úgy érzem, a fiatalok is elfogadnak sövisnek . Jól érzem magam a Ferrumban.

- Óvodás koromban kezdtem verseket mondani, és ez nagyon sokáig megmaradt. Aztán hetedikes koromban csináltunk az iskolában egy Arany János-estet, amiben a Toldi különböző jeleneteiben kellett statisztálnunk . Emellett rám bízták, hogy az est elején szavaljam el az Előhangot. Már előkerestem egy kopottabb ruhát, amiben játszani akartam, amikor kiderült, hogy nekem igenis zakóban kell szavalnom. Teljesen megdöbbentem, mert valahogy benne voltam abban, hogy most játszani fogunk. Nagyon izgatott a játék. Egy másik meghatározó élményem 14 éves korom tájékán ért. Akkoriban volt a kezdeti időszaka a Savaria Karneválnak, meg hát akkor még működött a szabadtéri színpad a Kálváriánál. Ott próbáltak a Pestről érkezett színészek. Hú, nagyon jó volt, nagyon tetszett! A próbákra is mindig bementem. Nagyon tetszett, ahogy a rendező dolgozott a színészekkel. Ez már igazi színház volt. Máshol, a művelődési házakban, presszókban akkoriban még inkább verses, prózai estek mentek. Igazán aktívan középiskolás koromban kezdtem színházzal foglalkozni. Az iskolában működött egy irodalmi színpad. Ez valójában annyiban mutatott túl az addigi versmondáson, hogy a verseket mozgással kötöttük össze. Érdekesnek tartottam, bár ez még nem igazán volt színház. Ha megfogalmazhatom így: színházban az ember nincs egyedül. Van partnere, tehát egymás között is létrejön az a kapcsolat, amelynek közönség és színész között is létre kell jönnie. Ez a kapcsolat hiányzott ebből az irodalmi színpadi alkotómunkából. Ettől függetlenül nagyon szerettem, négy évig folyamatosan csináltam. Utána kikerültem Sárvárra, és megszakadt ez a kapcsolat.

- De szerencsére nem sodródtál ki a mederből, hiszen még csak ezután ismerkedtél meg a mai Ferrum magját kialakító emberekkel.

- Egy sárvári versenyen szavaltam; továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal - Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint a verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két előadást készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi radnótisokból - a Ferrum Színpad. Első bemutatónk, az Áldozati ének óriási élmény volt.

- A színház mellett volt polgári foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Hogyan állt a munkahelyed a művészi ambícióidhoz ?

- Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát ezek a rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek nem tetszett. Bizony előfordult: kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hova megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

- És a családod?

- Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem adódtak ütközési pontok, mert bizony sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Mihelyt ez nem volt, valami hiány keletkezett. A feleségem, Ági ezt észre is vette, és mindig mellettem volt.

- Az elmúlt években rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész részévé?

- Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy előadásnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, belülről. Ha ezt nem éri el az ember, akkor nem lesz az övé a szerep. Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című Vitrac-darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, hogyan tud többféle lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan benne lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod figyelni magadat. Nem jó olyan partnerrel dolgozni, akiről úgy érzed, hogy kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.

- Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

- Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harmincéves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig voltak kis játékai, turkálós kérdései, amelyek azt tesztelik, hogy ki mit gondol a társulatban elfoglalt helyéről. Színjátszóként eleinte körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az Év színésze -szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Úgy érzem, többnyire volt valamilyen távolság köztem és a többiek között. Lehet, hogy éppen a korkülönbség miatt... Persze mindig voltak, akikhez közelebb kerültem, ha nem is alakult ki köztünk baráti kapcsolat. Mostanában tapasztalok ilyesmit: úgy érzem, a fiatalok is elfogadnak sövisnek . Jól érzem magam a Ferrumban.

- De szerencsére nem sodródtál ki a mederből, hiszen még csak ezután ismerkedtél meg a mai Ferrum magját kialakító emberekkel.

- Egy sárvári versenyen szavaltam; továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal - Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint a verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két előadást készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi radnótisokból - a Ferrum Színpad. Első bemutatónk, az Áldozati ének óriási élmény volt.

- A színház mellett volt polgári foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Hogyan állt a munkahelyed a művészi ambícióidhoz ?

- Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát ezek a rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek nem tetszett. Bizony előfordult: kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hova megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

- És a családod?

- Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem adódtak ütközési pontok, mert bizony sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Mihelyt ez nem volt, valami hiány keletkezett. A feleségem, Ági ezt észre is vette, és mindig mellettem volt.

- Az elmúlt években rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész részévé?

- Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy előadásnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, belülről. Ha ezt nem éri el az ember, akkor nem lesz az övé a szerep. Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című Vitrac-darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, hogyan tud többféle lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan benne lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod figyelni magadat. Nem jó olyan partnerrel dolgozni, akiről úgy érzed, hogy kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.

- Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

- Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harmincéves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig voltak kis játékai, turkálós kérdései, amelyek azt tesztelik, hogy ki mit gondol a társulatban elfoglalt helyéről. Színjátszóként eleinte körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az Év színésze -szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Úgy érzem, többnyire volt valamilyen távolság köztem és a többiek között. Lehet, hogy éppen a korkülönbség miatt... Persze mindig voltak, akikhez közelebb kerültem, ha nem is alakult ki köztünk baráti kapcsolat. Mostanában tapasztalok ilyesmit: úgy érzem, a fiatalok is elfogadnak sövisnek . Jól érzem magam a Ferrumban.

- De szerencsére nem sodródtál ki a mederből, hiszen még csak ezután ismerkedtél meg a mai Ferrum magját kialakító emberekkel.

- Egy sárvári versenyen szavaltam; továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal - Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint a verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két előadást készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi radnótisokból - a Ferrum Színpad. Első bemutatónk, az Áldozati ének óriási élmény volt.

- A színház mellett volt polgári foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Hogyan állt a munkahelyed a művészi ambícióidhoz ?

- Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát ezek a rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek nem tetszett. Bizony előfordult: kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hova megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

- És a családod?

- Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem adódtak ütközési pontok, mert bizony sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Mihelyt ez nem volt, valami hiány keletkezett. A feleségem, Ági ezt észre is vette, és mindig mellettem volt.

- Az elmúlt években rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész részévé?

- Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy előadásnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, belülről. Ha ezt nem éri el az ember, akkor nem lesz az övé a szerep. Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című Vitrac-darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, hogyan tud többféle lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan benne lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod figyelni magadat. Nem jó olyan partnerrel dolgozni, akiről úgy érzed, hogy kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.

- Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

- Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harmincéves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig voltak kis játékai, turkálós kérdései, amelyek azt tesztelik, hogy ki mit gondol a társulatban elfoglalt helyéről. Színjátszóként eleinte körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az Év színésze -szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Úgy érzem, többnyire volt valamilyen távolság köztem és a többiek között. Lehet, hogy éppen a korkülönbség miatt... Persze mindig voltak, akikhez közelebb kerültem, ha nem is alakult ki köztünk baráti kapcsolat. Mostanában tapasztalok ilyesmit: úgy érzem, a fiatalok is elfogadnak sövisnek . Jól érzem magam a Ferrumban.

- De szerencsére nem sodródtál ki a mederből, hiszen még csak ezután ismerkedtél meg a mai Ferrum magját kialakító emberekkel.

- Egy sárvári versenyen szavaltam; továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal - Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint a verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két előadást készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi radnótisokból - a Ferrum Színpad. Első bemutatónk, az Áldozati ének óriási élmény volt.

- A színház mellett volt polgári foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Hogyan állt a munkahelyed a művészi ambícióidhoz ?

- Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát ezek a rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek nem tetszett. Bizony előfordult: kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hova megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

- És a családod?

- Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem adódtak ütközési pontok, mert bizony sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Mihelyt ez nem volt, valami hiány keletkezett. A feleségem, Ági ezt észre is vette, és mindig mellettem volt.

- Az elmúlt években rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész részévé?

- Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy előadásnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, belülről. Ha ezt nem éri el az ember, akkor nem lesz az övé a szerep. Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című Vitrac-darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, hogyan tud többféle lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan benne lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod figyelni magadat. Nem jó olyan partnerrel dolgozni, akiről úgy érzed, hogy kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.

- Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

- Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harmincéves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig voltak kis játékai, turkálós kérdései, amelyek azt tesztelik, hogy ki mit gondol a társulatban elfoglalt helyéről. Színjátszóként eleinte körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az Év színésze -szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Úgy érzem, többnyire volt valamilyen távolság köztem és a többiek között. Lehet, hogy éppen a korkülönbség miatt... Persze mindig voltak, akikhez közelebb kerültem, ha nem is alakult ki köztünk baráti kapcsolat. Mostanában tapasztalok ilyesmit: úgy érzem, a fiatalok is elfogadnak sövisnek . Jól érzem magam a Ferrumban.

- De szerencsére nem sodródtál ki a mederből, hiszen még csak ezután ismerkedtél meg a mai Ferrum magját kialakító emberekkel.

- Egy sárvári versenyen szavaltam; továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal - Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint a verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két előadást készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi radnótisokból - a Ferrum Színpad. Első bemutatónk, az Áldozati ének óriási élmény volt.

- A színház mellett volt polgári foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Hogyan állt a munkahelyed a művészi ambícióidhoz ?

- Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát ezek a rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek nem tetszett. Bizony előfordult: kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hova megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

- És a családod?

- Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem adódtak ütközési pontok, mert bizony sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Mihelyt ez nem volt, valami hiány keletkezett. A feleségem, Ági ezt észre is vette, és mindig mellettem volt.

- Az elmúlt években rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész részévé?

- Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy előadásnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, belülről. Ha ezt nem éri el az ember, akkor nem lesz az övé a szerep. Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című Vitrac-darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, hogyan tud többféle lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan benne lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod figyelni magadat. Nem jó olyan partnerrel dolgozni, akiről úgy érzed, hogy kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.

- Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

- Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harmincéves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig voltak kis játékai, turkálós kérdései, amelyek azt tesztelik, hogy ki mit gondol a társulatban elfoglalt helyéről. Színjátszóként eleinte körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az Év színésze -szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Úgy érzem, többnyire volt valamilyen távolság köztem és a többiek között. Lehet, hogy éppen a korkülönbség miatt... Persze mindig voltak, akikhez közelebb kerültem, ha nem is alakult ki köztünk baráti kapcsolat. Mostanában tapasztalok ilyesmit: úgy érzem, a fiatalok is elfogadnak sövisnek . Jól érzem magam a Ferrumban.

- Egy sárvári versenyen szavaltam; továbbjuttattak. Így kerültem kapcsolatba az akkori Radnóti Színpaddal - Török Gáborral, Nagy Katival és a többiekkel. Ők hívtak, hogy jöjjek játszani, de elég nehéz lett volna Sárvárról bejárni. Végül is egy év múlva beadtam a derekam. Akkoriban szerkesztett játékokat mutattunk be, de valamivel több volt bennük a játék, az összekötő elem, mint a verses összeállításokban. Még egy pár évig működött ez a formáció, ha jól emlékszem, két előadást készítettünk ezalatt. Aztán megszakadt a kapcsolat az akkori MMIK-val. Körülbelül egy év múlva kereste meg Gábort a sportház igazgatója, Babos Sanyi, hogy szeretne egy színházi csoportot. Így alakult meg 1976-ban - zömében a régi radnótisokból - a Ferrum Színpad. Első bemutatónk, az Áldozati ének óriási élmény volt.

- A színház mellett volt polgári foglalkozásod is, többek között műszerészként dolgoztál. Hogyan állt a munkahelyed a művészi ambícióidhoz ?

- Akkoriban mint ifjú munkás versmondó, különböző rendezvényeken meg kellett jelennem, és hát ezek a rendezvények általában munkaidőben voltak. Kaptam ugyan kikérőt, de a munkahelyen ez senkinek nem tetszett. Bizony előfordult: kiabálva jött az igazgató, hogy nem írja alá az engedélyt. Aztán két nap múlva mégis megkaptam az aláírást. Szóval azért egy kicsit éreztem a feszültséget. És hát külön nehézség volt a Ferrum nyári tábora, amikor egy hétig helyettesíteni kellett a munkahelyemen, amit a munkatársaim nem vettek jó néven. Más lett volna a helyzet, ha azért nem jövök, mert kapálnom kell, vagy festenem, de az, hogy ez a Sövény színjátszózik, az azért sok volt. Úgyhogy próbálgattam titkolni, hova megyek. Persze általában nem ment, mert a táborban megjelent az újságíró, cikket írt rólunk, és így kiderült, hogy nem otthoni elfoglaltságaim vannak...

- És a családod?

- Ha nem támogattak volna, akkor lehet, hogy már nem csinálnám. Nem azt mondom, hogy néha nem adódtak ütközési pontok, mert bizony sok elfoglaltságot jelentett a színház. Nekem a színjátszás az, ami mindig valami pluszt jelentett az életemben. Mihelyt ez nem volt, valami hiány keletkezett. A feleségem, Ági ezt észre is vette, és mindig mellettem volt.

- Az elmúlt években rengeteg darabot vittetek színre. Hogyan lehet mindig megújulni a színpadon? Egyáltalán mitől lesz egy szerep, egy figura a színész részévé?

- Én úgy gondolom, hogy valahonnan belülről kell megszületnie egy előadásnak, valahol át kell szűrődnie az emberen, és a színésznek önmagából kell megteremtenie a figurát. Ez a folyamat nagyon nehéz. Megvannak az olvasópróbák, a rendelkezőpróbák, utána elkezdődik valami. A mozgás és a szöveg egysége valamit kihoz az emberből, belülről. Ha ezt nem éri el az ember, akkor nem lesz az övé a szerep. Talán az egyik legjobb szerepem volt a Victor, avagy a gyerekuralom című Vitrac-darabban Antal figurája. A többszínűsége volt az, ami nagyon megfogott. Mindig érdekelt, hogyan tud többféle lenni az ember a színpadon. Játék közben meg kell találni azt a pontot, ahol maximálisan benne lehetsz a játékban, de mégis kívülről tudod figyelni magadat. Nem jó olyan partnerrel dolgozni, akiről úgy érzed, hogy kívül van a darabon. Ez a legnehezebb része a színjátszásnak: megalkotni valamit, ami nem én vagyok, de belőlem jön.

- Sokat változott a társulati élet, a te társulatbeli helyzeted az elmúlt három évtized alatt?

- Amikor én a Ferrumot kezdtem, körülbelül harmincéves voltam, én voltam akkor is a legidősebb. Ilyen szempontból semmi nem változott azóta. Gábornak mindig voltak kis játékai, turkálós kérdései, amelyek azt tesztelik, hogy ki mit gondol a társulatban elfoglalt helyéről. Színjátszóként eleinte körülbelül a középmezőnybe soroltam magamat. Legnagyobb meglepetésemre, amikor megvolt az első évadzáró, az Év színésze -szavazáson én kaptam a társulattól a legtöbb voksot. Aztán az emberi kapcsolatok... Úgy érzem, többnyire volt valamilyen távolság köztem és a többiek között. Lehet, hogy éppen a korkülönbség miatt... Persze mindig voltak, akikhez közelebb kerültem, ha nem is alakult ki kö

Ezek is érdekelhetik