Befogad, kitaszít (olvasójegy)

"Más az éjszaka igazsága, más a nappalé" - tűzzük ezt a Károlyi Amy-idézetet mottónak Egressy Zoltán prózakötete fölé.

És talán az sem téved nagyot, aki a Most érsz mellé - Történetek esernyő nélkül címmel kötetbe foglalt novellák terében permetező, csontig hatoló esőt Gabriel García Márquez  regényeivel is összefüggésbe hozza. (Amikor a Száz év magányban esni kezd, megfeszül a pillanat. De más Márquez-művek is játszanak, csak Egressynél például egészen másképpen teljesedik be a több évtizedes szerelmes várakozás, mint Márqueznél.)

Mindenesetre esernyőt nyitni fölösleges: az ellenállhatatlanul magukba szippantó, mindig  drámai meglepetéssel járó - különben sorsszerű - történetek tétje pont az, hogy egyszer csak nem lehet, nincs miért védekezni. Így vagy úgy, de megmutatkozik "az igazi, titkos élet" , "amely annyira titkos, hogy nehéz meghallani a hangját, a szív mélyéről szól, halk, de szüntelenül korhol, csak hát el tudja nyomni a legcsendesebb zene, nem beszélve a vad vizekről, a nagyhangú társakról, bármiről, aminek az a rendeltetése, hogy elvonja a figyelmet." Egressy Zoltán novelláiban tökéletes a koncentráció: hallatszik a szüntelen korholás, egyenesen a szív mélyéről. (Fogadni lehetne arra, hogy inkább előbb, mint utóbb színházi önálló est születik a kötetből. De nem valami portugál dolog.)

Ezekben az egyszerre zárt és nyitott, egymással titkos hajszálerek járatain át kapcsolatot tartó, a világ hálózatosságát leképező, fölmutató történetekben észrevétlenül (poszt)modern mitológiát alkot. A hasadás - a nappallal szemben az éjszaka, a Nappal szemben a Hold, a szétfoszló mindennapi realitással szemben az álmok plasztikus valósága - mitológiáját. Ráadásul a Márquez név föl is bukkan a kötetben; igaz, kicsit másképpen: "A Barcelona 5-0-ra vezetett az étterem nagy kivetítőjén, nem élőben ment a meccs, a Barca TV adása volt, unott arcú, izmos pincér nézte a falnak támaszkodva, ahogy Márquez a sorfalba lőtt egy szabadrúgást."

Randevú a Csiga Caféban - amely egyfelől konkrét tér és csomópont a kötet hálózatos világában (ahol az egyik történet mellékszereplője főszereplővé válik a másikban), másfelől meg világ- és szövegértelmező metafora: a könyv úgy működik, úgy tárja föl fokozatosan önmagát - pontosabban mindig csak újabb és újabb részletét -, mintha egy csigalépcsőn indulnánk el fölfelé. Előbbre jutunk, fölfelé megyünk - és körben járunk. Táguló - vagy szűkülő - koncentrikus körökben. Körmondatokban. A körnek pedig soha nincs vége . A kötet utolsó szavai - (...) de valahogy nem történik semmi, nem történik semmi baj egyelőre - nem lezárják, csak (elegánsan) megszakítják a hömpölygést: a bűntől a bűnhődés felé. (És vissza a bűnhöz.)

A kötet észrevétlen finomsággal szövődő, viszont annál erősebb és szerteágazóbb belső és külső motívumhálót működtet: a tengertől, a késtől és a bazsalikomos csirkétől a dosztojevszkiji pókon és ártatlan gyermekségen át a mindig határátlépést jelző, a tudattalan erőit mozgósító erdőig. A nagy kérdés úgy szól, hogy létezik-e kegyelem. (Vagyis: hova forduljon az ember, ha transzcendenciára vágyik. Vagyis: van-e ördög - és van-e isten. És az egyik a másikat feltételezi-e.)

Mindehhez rengeteg - mindig kicsorbult - szerelem. Talán ezért üt olyan nagyot a Permet című novella, amely Esti Kornéllal együtt Kosztolányit is megidézve a minden látható-érthető ok nélkül ordító kisfiú alakjában - mint valami tükörben - mutatja meg a tömeg indulatait irányító, pusztító mechanizmusok megszületését. "(...) Jött a villamos viszonylag gyorsan, feltuszkolódtam rá, nagy Combino, mégis eszembe jutott Esti Kornél útja (...)" 

Esti Kornél fölvillanása nemcsak a Most érsz mellé "füzérszerűségének" érzetét erősíti, hanem a vágyak és valóság, titkos élet - valós élet szembesítésének kényszerét is; valamint azt a lélekben gomolygó iszonyatot, amely nagyjából éppen Kosztolányival jelent meg először a magyar irodalomban. És ha már megint irodalom: bár a kötetben olvasható történetek elbeszélésmódja változatos - sokszor egyenesen trükkös -, azért végig érezzük a szerző (és most nem az "életrajzi" Egressy Zoltánról van szó) biztonságot adó, mégis nyugtalanító jelenlétét. A szerző úgy uralja saját terepét, hogy közben a novellák által létrehozott virtuális tér lakójává válik: beleíródik a saját szövegébe, végzetesen elválasztva - és összekötve - az életet és az irodalmat. (Mi lesz a betegségem?)

A Csak míg olvasom - nyilván nem véletlenül női - elbeszélője képes annyira belehelyezkedni az éppen olvasott mű világába, hogy olvasás közben még a beszédmódja (a személyisége?) is megváltozik. Íme, a tökéletes befogadói pozíció. Aztán a történet - az olvasás - befejezése után azonnal megvalósul egy másik tökéletes befogadói pozíció is: "Felkeltem, odamentem Tibikéhez (...). Nő vagy te is, érted ezt."

Csak míg olvasom. (Egressy Zoltán: Most érsz mellé. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009)