Szobrászati szimpózium a Batthyány-kastély udvarán

A körmendi Batthyány-kastély pompázatos udvarában vagyunk, annak is a bejárati részénél. Itt ütött tanyát, immáron hatodszor az a nemzetközi szobrászati szimpózium, amely egyre ismertebb  Európa művészeti köreiben. Stílszerűen hatan munkálkodnak a rönkökön, a fűrész engedelmesen hajlik a fába, hogy aztán üreget vagy  domborulatot hagyjon maga után.

Marosits József képviseli hazánkat a csapatban. Ez egy igen jó társaság, szinte hihetetlen, hogy ilyen rövid idő, pár nap alatt  közösséggé formálódtunk  jegyzi meg a vágás szünetében, majd vált. Vésőt vesz elő, finomítja az elnagyolt felületet. Egy női alakot formáz a Nemesrempehollóson élő művész. Ő ezt fűzi fel az idei tábor vezérfonalára, amely a Zene.

A körmendi alkotótábor művészeti vezetője sem tétlen: neki is le kell tennie zárásra a névjegyét,  tehát  egy faszobrot. Ez így is lesz, mondja Elisabeth Ledersberger-Lehoczky, aki hazánk mellett Ausztriát is képviseli. Ez egy nagyon jó pontja a világnak, jegyzi meg Körmendre utalva, majd a kezdetekről mesél. Arról, hogy miként lelt rá a helyre, a témákra, a kapcsolatokra. Arról, hogy a mai, válságos világban egyre nehezebb megtartani a művészetet, annak intézményeit. Pedig, mondja, az a valami, ha a bajban elsőként az általános emberi értékeket mentjük, s nem önös érdekeink szerint cselekszünk. Erről kis eszmecsere bontakozik ki, mások  is felfigyelnek rá,  és pár percre leáll a fanyűvés. 

- Ha azt veszem, hogy ez a szimpózium minimális költségvetéssel maximálisan terjeszti a város jó hírét a világban, akkor miért ne érné meg megtartani? kérdi - Elisabeth, és sorolja azon művésztársak nevét, akik bár nem hallottak még a vasi városról, de szívesen jönnének ide.

- Tudja, az internet erre is jó. Hat évad alatt sokan jártak már itt, és amikor munkásságukat, közte a kiállítóhelyeket feltették a netre, akkor közte volt Körmend is. Erre mondták többen is, hogy ide el kell jönni...

Elisabeth fáradhatatlan alkotó, kitűnő szervező. Lénye derűt és elszántságot sugároz, ez jelenik meg munkáiban is. Olyan nincs, hogy nincs, mondja mosolyogva, és berántja a motorfűrészt.

Ez már tetszik, orosz művésztársa, Dumitru Verdianu meg is tapsolja. Ő egyébként liftezik, mert akkora rönköt kért, hogy azt csak állványról  gyepálhatja. Kész élmény, amint formázza a nemes fát. Nézik is sokan.

- Az évek során kialakult egy értő és figyelő tábora a szimpóziumnak - mondja a rendező-befogadó Körmendi Művelődési Központ igazgatója, Korbacsics Tibor.  Aki szerint a hírvivés mellett az sem mellékes, hogy az alkotások itt maradnak. Így aztán, mondja, eleven és lüktető szoborpark formálódik  a kastély udvarán. A  városiak büszkék erre a rendezvényre,  és az is bölcsességre vall, hogy az önkormányzat nem húzta le előtte a rolót. Válságban  bármi megtehető...

- A zene a téma - mondom Elisabethnek, aki lelkesülten magyarázza, hogy milyen viszony lehet a fizikailag megfogható anyag és a lelkileg  feldolgozható zörej, vagyis a zene között. A szobor hosszútávra szól, a kőszobor talán örökre. A zene intenzív, megríkat, de ha elhangzott, már csak nyomokban él és hat, mondja a művésznő. Ráadásul a zenét utólag bárki átírhatja.  Mégis megfogható, leképezhető és formába önthető. Egy fába faragott hangjegy, vagy magasztos női alak kifejezheti Bartók, Kodály, Beethoven érzéseit. Talán nem véletlenül gondol Chopinra Marosits József, amikor a dinamikus női alakot formázza. A régi görögöknél nem számított a képzőművészet, ebbe a kategóriába a gyógyítást sorolták, folytatja Elisabeth. 

Az idők változnak, vele az akotók is. De mégis van egy olyan közös pont, mint most a zene, amely egyszerre fejezi ki a múlandóságot és a  maradandóságot. Ha jól dolgozunk, akkor tetszeni fog az, amit most szombatig csinálunk, mondja és ebédhez csenget. Ursa Toman, Roberto Merotto és Csok Sándor sorakozik, pihennek a fűrészek.