Face to Face: Stekovics Gáspár fotói a Thea-térben

Az a tény tehát, hogy Szebeni András itt áll a Stekovics-fotók előterében, annak bizonyítéka, hogy Stekovics Gáspárnak (sokat emlegetett kis masinájával) megvan az a többlet-érzéke, többlet-tudása, amit a legkorszerűbb gépezet is nélkülözni kénytelen. (Külön szép, amikor egymás mellett lépkedve besétálnak a játéktérbe : két magas, nyugodalmat és biztonságot sugárzó alak - mintha bennük magukban is együtt volna jelen a pillanat egyedisége és valami állandó.) Szebeni András két idézettel keretezi mondandóját. Előbb a National Geographic fotósát idézi, aki a madár röptében (a repülés ívében) és a kisgyerek meg a búcsúzni készülő idős emberek mosolyában ragadja meg a (porté)fotó lényegét. A záró idézet a Vajszínű árnyalat című Esterházy-Szebeni-kötetből való, és azt mondja, hogy a fotográfiának az emlékezéshez van köze. Azt mondja, hogy múlik az idő. Szebeni András ebben a pillanatban a Thea-térben kiállított Petrovics Emil-portréra mutat: a zeneszerző már nincs közöttünk - szigligeti mosolyát viszont őrzi a Stekovics-fotó. (Az idő múlik - az idő megáll.)

És akkor most (ismét) közelebb lehet hajolni a fotókhoz - és mondjuk kísérletet tenni annak felfedezésére, hogy mi az az önmagán túlmutató jegy, ami egyedivé teszi Stekovics Gáspár felvételeit. Talán a Sebő Ferenc tekintetében váratlanul fölbukkanó szomorúság. Talán a Nagy-Kálózy Eszter arcát még szebbnek mutató végtelen fáradtság - és az a mozdulat, amivel Rudolf Péter felé fordul. Meg az a sok, gomolygó, fodrozódó, világot teremtő (cigaretta)füst: mondjuk a díszlettervező Perovics Zoltán körül. A mulandóság semmibe tűnő füstje is az örökléttel találkozik.

Az a tény tehát, hogy Szebeni András itt áll a Stekovics-fotók előterében, annak bizonyítéka, hogy Stekovics Gáspárnak (sokat emlegetett kis masinájával) megvan az a többlet-érzéke, többlet-tudása, amit a legkorszerűbb gépezet is nélkülözni kénytelen. (Külön szép, amikor egymás mellett lépkedve besétálnak a játéktérbe : két magas, nyugodalmat és biztonságot sugárzó alak - mintha bennük magukban is együtt volna jelen a pillanat egyedisége és valami állandó.) Szebeni András két idézettel keretezi mondandóját. Előbb a National Geographic fotósát idézi, aki a madár röptében (a repülés ívében) és a kisgyerek meg a búcsúzni készülő idős emberek mosolyában ragadja meg a (porté)fotó lényegét. A záró idézet a Vajszínű árnyalat című Esterházy-Szebeni-kötetből való, és azt mondja, hogy a fotográfiának az emlékezéshez van köze. Azt mondja, hogy múlik az idő. Szebeni András ebben a pillanatban a Thea-térben kiállított Petrovics Emil-portréra mutat: a zeneszerző már nincs közöttünk - szigligeti mosolyát viszont őrzi a Stekovics-fotó. (Az idő múlik - az idő megáll.)

És akkor most (ismét) közelebb lehet hajolni a fotókhoz - és mondjuk kísérletet tenni annak felfedezésére, hogy mi az az önmagán túlmutató jegy, ami egyedivé teszi Stekovics Gáspár felvételeit. Talán a Sebő Ferenc tekintetében váratlanul fölbukkanó szomorúság. Talán a Nagy-Kálózy Eszter arcát még szebbnek mutató végtelen fáradtság - és az a mozdulat, amivel Rudolf Péter felé fordul. Meg az a sok, gomolygó, fodrozódó, világot teremtő (cigaretta)füst: mondjuk a díszlettervező Perovics Zoltán körül. A mulandóság semmibe tűnő füstje is az örökléttel találkozik.

És akkor most (ismét) közelebb lehet hajolni a fotókhoz - és mondjuk kísérletet tenni annak felfedezésére, hogy mi az az önmagán túlmutató jegy, ami egyedivé teszi Stekovics Gáspár felvételeit. Talán a Sebő Ferenc tekintetében váratlanul fölbukkanó szomorúság. Talán a Nagy-Kálózy Eszter arcát még szebbnek mutató végtelen fáradtság - és az a mozdulat, amivel Rudolf Péter felé fordul. Meg az a sok, gomolygó, fodrozódó, világot teremtő (cigaretta)füst: mondjuk a díszlettervező Perovics Zoltán körül. A mulandóság semmibe tűnő füstje is az örökléttel találkozik.

És akkor most (ismét) közelebb lehet hajolni a fotókhoz - és mondjuk kísérletet tenni annak felfedezésére, hogy mi az az önmagán túlmutató jegy, ami egyedivé teszi Stekovics Gáspár felvételeit. Talán a Sebő Ferenc tekintetében váratlanul fölbukkanó szomorúság. Talán a Nagy-Kálózy Eszter arcát még szebbnek mutató végtelen fáradtság - és az a mozdulat, amivel Rudolf Péter felé fordul. Meg az a sok, gomolygó, fodrozódó, világot teremtő (cigaretta)füst: mondjuk a díszlettervező Perovics Zoltán körül. A mulandóság semmibe tűnő füstje is az örökléttel találkozik.