Színház: Vasvár és a vidék kapcsolata fűződik szorosabbra

Az aranyember nekünk is felteszi a kérdést: Mennyire fontos a pénz? Elég-e kevesebb is? Tudunk boldogok lenni szűkebb keretek között?

Vasváron mindenki ismer mindenkit, érkezik a bérletes közönség, a rendszeres színházba járók. Ők helyiek, ők Gyanógeregyéről jöttek, ők meg Sorkifaludról, megtudjuk, utána vendéglőbe mennek vacsorázni. Belép a csipkereki polgármester a feleségével, nyomukban sorokpolányi vendégek jönnek. Benépesül a ruhatár, a büfé, az aulában elrendezett asztaloknál már fél órával az előadás előtt társasági élet zajlik, beszélgetnek a nem mindennap találkozó emberek. Varga Lászlóné például Szemenyéből jött a barátnőjével, Seiber Jánosnéval. Operálták a kezét, ezért most nem tud vezetni, így buszra szálltak, előadás után a lánya értük jön kocsival. Szombathelyre, Veszprémbe is járnak rendszeresen színházba, Vasváron bérletük van. Ki nem hagynának egy előadást sem, habár nyugdíjasok, sokat dolgoznak, a színház igazi kikapcsolódást jelent számukra. Mindig összekötik egyéb programmal: előtte cukrászdába mennek vagy utána vacsorázni, volt, hogy a jeli arborétumba kirándultak, ha már összejöttek aznap a barátnők színházlátogatás előtt. Mindig a negyedik sor közepén ülnek, már lefoglalták a jegyet a nőnapi operett gálára is. Egyikük olvasta is Jókai regényét, filmen is látta, de színházba is eljön, mert jó ide jönni, és itt tudnak találkozni másik két barátnőjükkel is, akik pedig Bérbaltavárról jönnek.

Gergye Rezső igazgató fogadja a vendégeket, mert fontosnak gondolja a személyességet, a végén majd ugyanígy mindenkitől elköszön. Arról beszélgetünk, hogy mit jelent az itt élők számára, hogy a vidéki kisvárosban színházi élet van. Hogy a Hegyháton központi szerepet betöltő Vasvár milyen kulturális kisugárzással van a térségére, illetve milyen vonzerővel bír, annak lényeges eleme, hogy rendszeres színházi előadások vannak.

- A színházbérlet léte magasabb minőséget jelent, mintha csak alkalmi színházi elő-adások volnának. Tudatosság a szervezés felől, hogy évi öt előadást kínálunk, és a közönség szempontjából is, mert tudják, az évadban mit kapnak. Az utóbbi években borotva-élen táncolt, tudunk-e bérletes előadássorozatot hirdetni, de sikerült. Ha ebből visszalépnénk, alacsonyabb minőség lenne. Mindig igyekszünk kitalálni a színházi alkalmakhoz kiegészítő programokat, az est nem csak 7-től 9-ig tart. Kiállítást kapcsolunk hozzá vagy boros koccintást, vendéget hívunk vagy leülhetnek a színészekkel az érdeklődők előadás után. Legutóbb Koncz Gáborral beszélgethettek a nézők; a színész és a közönség kölcsönösen új impulzusokat kapott.

Az aranyember a Magyar Oázis Szín-Társulattól Fotó: Szendi Péter

Érkezik Kovács Tilda polgármester, elmondja, hogy nemcsak a vasvári színházba jár, barátaival Budapestre is el szokott menni egy-egy előadás kedvéért, de ilyen jó élménye, mint itt, sehol máshol nincsen, és lelkesen beszél arról, hogy már tervezik a nyári szabadtéri előadásokat a Szentkúton és a kolostorkertben. A szervezők biztosak abban, hogy a jó levegőjű, hangulatos esték hatással lesznek majd az őszi bérleteladásra is. A 90-100 bérlet még csak fél ház, amit jegyeladással még tudnak növelni, de pályázni is kell, hogy rentábilis legyen. Gergye Rezső olyan konstrukcióban is gondolkodik, hogy nem vesz meg egy előadást 300 ezer forintért, hanem a bérletesek által garantált 200 ezer forintot adja a darabért, a többi a színház vállalása, ha több ember jön, az övék a bevétel, ha kevesebb, a színház kockázata. A néma levente például telt házas előadás volt, a tatabányai társulat sem járt rosszul.

- A vidék és Vasvár kapcsolata szövődik szorosabbra a színházi estéken is, a hegyháti identitást erősítő találkozások ezek  - mondja Gergye Rezső. - Az emberek érzik, hogy a színház nem önmagáért való, hanem egy eszköz az emberi kapcsolatok ápolására. Mondjuk így: a színház ürügy vagy kiindulási pont, hogy tudjunk beszélgetni akár színészekkel, akár egymás közt magunkról, a világ dolgairól.

Takács Endréné, Seiber Jánosné, Varga Miklósné és Varga Lászlóné gyakran szerveznek együtt közös programokat, mindig a negyedik sor közepére kérik a jegyet. Az aulát dicsérik az emberek, mert úgy tágas, hogy mégis emberi; itt kezdődik a közösségi élet, a csoportokba rendeződve beszélgetnek az emberek. Fotó: Szendi Péter

A mostani est témája Tímár Mihály vívódása: helyre lehet-e hozni, ha az ember nagyot hibázott? Az előadás előtt dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész vezeti be Jókai világába a közönséget. „Jókai ma megint népszerű író. Bizakodhatunk: ha Jókainál lehetséges a boldogság, akkor a mi világunkban is lehetséges."

A „batyuskultúra" jön

Merklin Tímea

Mit jelent a hétköznapokban, hogy kultúra „paradigmaváltását” éljük? Miért van szükség az intenzív közösségépítésre? A stratégiai elképzelés nem új – a dolgok természetes menetét tekintve mélyen benne gyökerezik a közösségi művelődésben, amiben hosszú évtizedek munkája van Vasváron (is) –, de a hangsúly most ide tevődik. A meglévő eszközökkel, egyre kevesebb pénzből, egyre kevesebben kell „együtt” dolgozni, az „együtt” minőségi élményéért. A helyzet nagy teret ad az egyéni és közösségi kreativitásnak: mindent „ki kell találni”. Tervezik például, hogy nyáron jön a beregszászi színház, a színészek kosztért, kvártélyért a helyieknél laknak majd. Aki vállalja, „bevonódik”, akkor is, ha soha nem volt színházban; mesélni való: „Nálam lakott Trill Zsolt, az én pincémben készített tojásrántottát”... A pénzszegény világ alakítja a „batyus kultúrát”. Így nevezi Gergye Rezsô ezt a mai jelenséget (és ami jön), ahol a támogatások megléte alapvető, de a szűkebb források mellett ugyanolyan súllyal esik latba az önkéntesség, az összefogás, hogy valami lesz-e vagy nem. A helyi életminőség javításához helyben tudnak-e erőket mozgósítani vagy nem. Pénz persze nagyon kell, de krízishelyzetben sem omolhat össze az élet hiányok miatt; új rendszerek létrehozását kell megpróbálni. A színházi életnél maradva: kapcsolati tőkét mozgatva kezdtek például pódium sorozatot szervezni, lesznek kihelyezett előadások is, például a tűzoltóknál. Ma nem projektszerűen, hanem komplexen kell látni: mit ad a kultúra – más életterületekkel és helyszínekkel összekapcsolódva az itt élők számára. Az új szemlélet lényege, hogy „együtt szeretnénk valamit”, tehát együtt kell gondolkodni róla és együtt megvalósítani.