Kossuthkifli-kóstoló

Azt mondod, Rudolf Péter, azt mondom: igényesség. Azt mondod: Haumann Péter, azt mondom: alázat. Szilágyi György Hanyas vagy? című versét (emlékezetes: 1976-ban hangzott el első alkalommal a Rádiókabaréban, Kálmán György lehengerlő előadásában) kicsit átkomponálva akár meg lehetne alkotni a statiszták egy húron pendülésének himnuszát is.

A statiszta kifejezés további változatai: segédszínész (ez persze azért némileg túlzó), mellékszereplő (picurkát ez is nagyképűnek tűnik), figuráns (no, ez már közelít a szó valóságos értelméhez).

A készülő Kossuthkifli című, hatrészesre tervezett tévéfilm – melyet jelentős statiszta létszámmal Kőszegen is forgattak – egyik háttérembere (aki egyébiránt a filmes stáb egyetlen kerékkötőjének tűnt – dromedár, fekete pólós illető) azt firtatta az egyik figuránstól: „Te is János vagy?”. A hebegő felelet: „Igen, én is az vagyok.” Jött a földbedöngölés: „Nem, te nem János vagy, hanem napszámos!”

Ezt az egyetlenegy bántó-fájó momentumot leszámítva partnernek érezhettük magunkat; e sorok írójának két napig adatott meg a közreműködés, mindent összevetve, összegezve: öröme. A napszámos szó persze nem degradáló önmagában, hogyan is lenne az. Az lehet leforrázó, ahogyan mondják, amiképpen szembesítenek vele. Persze spongyát rá; bár az a pasas a „saját” embereivel – a közvetlen alárendeltjeivel – is basáskodott. (Vajon meddig tűrik, mikor lázadnak már föl?)

1848-49-ben játszódik a történet. (A forradalom és a szabadságharc éppenséggel erőt adhatna ahhoz: eddig és ne tovább! Bár, ha ez ilyen egyszerű lenne ) Kőszeg ezúttal úgy jelenik meg a készülő alkotásban – nem statisztaként, de azért természetesen nem is főszereplőként -, magától értetődően a Kossuthkifli igényeihez átformálva, mint Érsekújvár, anno, 1849-ben. S hogy milyen érzés utazni térben és időben? Roppant izgalmas. Statisztastátuszból nézve is. Válogatást, majd egyeztetést követően reggel hat órakor találkozó, ruhapróba, átvedlés tetőtől talpig; smink és pajesz (fültincs, halántékfürt, huncutka, oldalszakáll, barkó ) a pofira. Sityak, csizma és persze meglepődés önmagunkon: „Harminc évet öregedtél, fiam!” S aztán meló, doszt. És persze nem is maguk a felvételek a fárasztóak, hanem a holtidők kibekkelése. Bár maga a forgatás is nyuvasztó, mert hiszen egy-egy apróka jelenetet is többször, ilyen-olyan kameraállásokból – ötször-tizenötször-húszszor-huszonötször? – kell újravenni. S a kis részecske, azaz egy figuráns miképpen is érzékelhetné az egészet magát? De hiszen itt és most nem is ez a dolga. Az elsődlegesen Rudolf Péter rendezőé és a közvetlen munkatársaié. A levegőben érződik, hogy itt a legfőbb szempontok egyike: az alaposság. Meg a kreativitás, olykor a spontán ötletek beépítése, hogy mindezzel közelebb kerülhessünk a végtére is közös célhoz: maradandó értéket letenni az asztalra! Ez is lehet a magyarázata annak, hogy a statisztahad zokszó nélkül veszi tudomásul, hogy megint, így, úgy, amúgy, próba, felvétel, akkor újra... Haumann Péter végtelen türelme, Rudolf Péter koncentrációja szinte sugárzik a (természetesen a XXI. századi külvilágtól hermetikusan elzárt) Jurisics téren, akárcsak a fantasztikus Kőszegi Ákos (Jászai-díjas művész, napjaink legkiválóbb, legnépszerűbb szinkronszínésze) szenvedélyessége, avagy Rátóti Zoltán átlényegülési képessége.

Este nyolc órára elpilled a filmes had. Hogy aztán másnap, már kisebb statisztériával újra nekilóduljon. Reggelente szendvics, kávé, egész nap ásványvíz dukál a figuránsnépnek, délben egytálétel (tarhonyás hús, másnap cigánypecsenye), s gyakorta biztató szó a rendezőtől: igen, ez az, köszönöm! Meg szolidaritás Hilda „osztályfőnökünktől”, aki igyekszik egybeterelni, tartani a „napszámosokat”.

Azt mondod: Kőszeg, azt mondom: fényváltozások, tükröződések, harangzúgások, órajelzések; házak, templomok varázsa; ebéd utáni sziesztakor szaladgáló bárányfelhők bámulása. Azt mondod: Kossuthkifli, azt mondom: csapatmunka, egy mindenkiért, mindenki egyért.