Tepertős pogácsával Goethéről

„Bachot maga helyett teremtette az Úr"- írja Esterházy Péter a Hrabal könyve zárófejezetében. Hogy miért? Hát, mert - a regény szövege szerint - az Úrnak bizony botfüle van. Egy másik szöveg szerint meg még szaxofonozni sem tud, de ez egy másik történet. Az első idézetet persze Varnus Xavér is ismeri, és szereti. Amikor a regényt említem neki, mosolyra húzza a száját, hiszen egyik könyvébe ő is átmentette ezt az Esterházy-idézetet. Erős meggyőződéssel vallja, kétséget kizáróan Bach a legnagyobb zeneszerző. Nem ilyen egyértelmű a kortárs irodalomhoz való viszonya, amelyről szintén markáns véleménnyel van.

Szívesen beszélt életről és irodalomról egyaránt. Gyulakesziről és a hegybe vájt szabadtéri színházról is. Beállás után elugrott pogácsáért, haláli nyugalommal sétált egyet az épület körül, majd a karmesteri öltözőbe invitált minket, és könnyedén válaszolt minden kérdésre. Valójában beszélgettünk. Kötelmek és az idő zsaroló sürgetése nélkül. Néhány falat a sütiből és már kezdjük is, először az orgonával. Xavér mindent tud a Bartók Terem hangszeréről, de mivel erről a színpadon is beszélt, csak néhány érdekességet idézek tőle.

– Lehotka Gábor hívta be a drezdai Jehmlich céget, mert sajnos a kommunizmusban kiirtották ezt az iparágat itthon, és a nyugatnémetek azzal a feltétellel besegítettek, ha keletnémet cég csinálja meg a hangszert. Ez itt tényleg az egyik legszebb az országban, de sajnos olyan, mint egy autó, amelyik öt éve áll a garázsban, ezért hoztam el az orgonámat. Ha egy autóra nem vigyázunk, nem csinálunk például olajcserét, akkor egyszer csak leáll a motor, és azt vesszük észre, hogy ott van nekünk egy másfél tonnányi roncs, amivel nem tudunk mit kezdeni. A hangszerrel is ez történt, sajnos nincs karbantartva.

Muszáj megkérdeznem, hogy miért nem választott akkor más helyszínt, például valamelyik templomot, hiszen korábban játszott már néhány orgonán itt a városban.

– Nézd, a székesegyházban ez a műfaj, amit most játszunk, nem élne meg. Az hogy én játszom, pengetik a bőgőt, halkan szól a dob és az Andi énekel, nagyon intim közeget igényel. A székesegyházban ez a kamarazene leesne a falról.

Felelevenítjük a régi zalaegerszegi koncerteket, amelyek fontosak voltak, hiszen az Orgonafesztivál szervezőjeként bejáratta a műfajt az országban. Hajdú Sándor halálán szomorkodunk, ő volt ott a karmester akkoriban és a művész pont a napokban kapott fényképeket ebből az időből. Saját emlékeimben kotorászom, amikor felsejlik egy havas utazás barátokkal a koncertjére. Elmeséltem a művésznek, hogy nehezen, de odaértünk.

– Emlékszem ezekre az estékre, amiről most mesélsz elevenen él bennem. Igen, improvizáltam népdalokra, slágerekre, és a végén zongoráztam is. Biztosan, ha te mondod, szoktam ilyet.

Megkérdezem, hogy változott-e valami Az Isten majd megbocsát: az a mestersége című könyv megjelenése óta? És már a kérdésnél nevetünk, mert hát persze, hogy igen. A kötet 1996-ban jelent meg, bátor és szabad szövegnek tekintették, és mint ilyet, nagyon gyorsan elkapkodták. Az én példányom például a hetedik, hibáival megtartott kiadás. Legalábbis ez áll rajta. Úgy látszik, Xavér vállalja, amit egyszer leír. Értetlenkedem, hogy miért a nyugatosok helyesírását tekinti mérvadónak, miért épp Faludy a rajongott költő, és miért nem olvas több kortárs irodalmat. Látom, érdekli a téma, hát belekezd:

– Ezt jól érzed, a kifejezetten modern irodalommal nem tudok mit kezdeni. Az utolsó romantikusok egyike Faludy György, ő még közel áll hozzám. A mai írók valamiféle kimódoltságban élnek, le lehetne írni, el lehetne mondani egy mondatot nagyon egyszerűen, mondjuk, ahogyan a Nádas Péter írja. De ők nem így tesznek. Addig csűrik- csavarják, amitől a mondat értelme ugyanaz, de négyszer annyit gondolkozom rajta. Hát, az ilyen szövegeket nem nagy eséllyel veszem újra kézbe. Az ember utóvégre ötvenéves korára rájön, hogy ha nyolcezer könyvet elolvas, abból legalább hatezer teljesen felesleges volt.

Aztán több életről váltunk szót. Itt van a Gyulakeszin megépített koncertterem.

– Ez egy fantasztikus kastély bálterme volt. Oda építettük be az orgonát. Megfordult már itt Érdi Tamás, Bodrogi Gyula és Törőcsik Mari, vagy Kulka János. És dőlt a közönség. Most egy kétszáznyolcvan főt befogadó szabadtéri előadóteret valósítunk meg. Ez egy afféle szentivánéji zugocska lesz.

Aztán a weimari mintát hozza fel példaként. Goethe előtt itt a hercegek egymást „zsugázták le" a kártyában, aztán jött ő, és felpezsdült a szellemi élet.

– Weimarban akkor hatezer ember élt, itt volt Goethe amolyan községi kultúrtanácsos. Legjobban az Eckermann-nal folytatott beszélgetéseit kedvelem. Ez a kedves öregember, itt megmaradt weimari kegyelmes úrnak, aki elmondta a véleményét. Ezt jó olvasni.

Ezen már nevetünk, mert Xavér szerint ezt itthon is meg lehet csinálni. Ha Goethe naggyá tette Weimart, miért ne lehetne ezt megtenni a Balaton-felvidékkel.