In Memoriam Salamon Nándor (1935 - 2014)

Bíztunk, aztán jöttek az újabb hírek, és beláttuk, hogy van oka az aggodalomnak.

Pedig a hosszú életpálya mintaképének tartottuk. Nyugdíjba vonulása után volt energiája ahhoz, hogy egy újabb karriert fusson be, immár szabadon, de ezer szállal kötődve a szakmai múltjához.

Hogyan is kezdődött? Úgy harminc évvel ezelőtt a Derkovits-Dési emlékmúzeum szűk, de barátságos irodájában együtt ült néhány ember, a munkatársak és a hamarosan megnyíló képtár igazgatója, Salamon Nándor. Lélekben mindannyian már az új épület tágas tereit jártuk. A költözködés előkészítése folyt izgalom, de pozitív emlék. És itt már Őróla kell szólni, ugyanis nagyon nyugodt tudott lenni. Tudta, hogy mit akar, a részleteket egyben látta, miért izgult volna? Legalábbis így éreztük, mert utólag megtudtuk közvetve, vagy közvetlenül tőle, hogy milyen konfliktusai, feszült helyzetei voltak.

Ha bárki róla beszél, elsőként azt említi, hogy ő volt a Szombathelyi Képtár első igazgatója. Igen ez volt a főműve, egy olyan intézményt vezetett és juttatott el nemzetközi rangra, amely a maga kategóriájában egyedüli volt a huszadik század magyar muzeológiájában. Nem volt egyszerű feladat, mert az örökölt tematika, a szocialista képzőművészet mint esztétikai érték már a kezdetekkor is megkérdőjeleződött. De jött a rendszerváltozás, és maradt a modern múzeum, ami már korábban is annak köntösét öltötte magára, és hogy ez így alakult, neki köszönhető. Szervezőkészségének, kitartásának eredménye, hogy sok művész adományozott a képtárnak.

Mi ott körülötte többnyire pályakezdők voltunk. Ő viszont nem, már jelentős szakmai múltja volt Győrben. Többen nehezményezték, hogy nem helyi ember lett az igazgató. Nem mindenki értette meg, hogy ő helyszín helyett régióban gondolkodik. Egy pályakezdő viszont elsősorban az emberre és a szakemberre tekint, ha a főnökéről van szó.

Jó vezető volt, de nem akart igazgatónak látszani . Mindent a lehető legegyszerűbben intézett, ugyanakkor főnöki jelenlétét tudatosította azzal, hogy mindenre figyelt, mindent észrevett. Mégsem tartottunk tőle. Nem kevés iróniával nézte a világot, ezt mosolya sokszor elárulta. Látta a dolgok elejét és fonákját is, de nem volt cinikus. Volt értékrendje, irodalomszeretete. Publikációi nyelvezetének csiszoltsága ehhez köthető.

Óriási kapcsolatrendszert alakított ki. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége észak-dunántúli szervezőtitkáraként a helyi művészek közül többeket jól ismert már ideérkezése előtt.

Azon kívül, hogy elindította a képtárat, a másik nagy tette az önállóvá válás levezényelése volt, méltó záróakkordjaként az általa igazgatott tíz évnek. A termés betakarítása már másoké lett, mint ahogy túlterjedt vezetői ciklusán a Szántó Piroska Vas István Emléklakás megnyitása, ami szintén az ő érdeme, és mint kuratóriumi tag mindvégig lehetett beleszólása a dolgok menetébe.

Pályájának a nyugdíj utáni szakasza nagyon aktív volt. Kutatott, kiállításokat rendezett, és nyitott, folyóiratot szerkesztett, cikkeket, könyveket írt. Főművének tekinthető a Kisalföldi Művészeti Lexikon, amelynek Vas megyei vonatkozásai is vannak. A mű tudományos szempontból megkerülhetetlen, és emlékeztet arra, hogy szerzője életének keretét ez a táj, ez a régió adta, hűséges volt hozzá immár mondhatjuk mindhalálig.

Tisztelt Igazgató Úr! Bizonyára volt még rengeteg terv, és mindnyájunk vesztesége, hogy nem valósulhatott meg, de másokkal együtt valljuk, hogy a lezárult életmű kerek egész, szerves része a magyar kultúrának.

A Szombathelyi Képtár dolgozói és a Vas megyei muzeológusi közösség nevében:

Dr. Gálig Zoltán

művészettörténész