Csak a színe legyen piros: Szendiszűcs Istvánt lufi-sorfal várta a Puskás Galériában, de nem szállt el

Minden megvan: macskák, székek, lufik, plusz Red Man a falon, Red Man  élőben  – valóság és képzelet metszéspontján. Szendiszűcs István - Red Man alteregója, de lehet, hogy fordítva - híres piros sapkáját öltötte magára az alkalomra, amikor Németh Tamás az ő tiszteletére játszik különb-különb fúvós hangszereken egyszerre, vagyis több szólamban. Az egyik szólam felvételről, a másik élőben – ez is, az is igazi. Pont úgy, mint Szendiszűcs István – és Szendiszűcs István alkotásai. Ide most főleg színes olajképeket hozott a városszéli színes faházikóból (nem mese ez, gyermek!), de mint tudjuk: sokoldalú alkotó, keramikus, festőművész és fotós egyetlen (vagy mégis több?) személyben. A tágas, vagy talán végtelen Szendiszűcs-univerzumban a grafikuskolléga, Rasperger József a kalauzunk ezen a péntek délelőttön, amikor a szakképző iskola diákjai piros lufikkal a kezükben állnak díszsorfalat a kedves vendégeknek. Kár, hogy a végén nem engedik föl mindet a fénytelen kék égbolt felé, hogy Szendiszűcs-képpé lényegüljön át az egész világ, de az Akacs Mihály utca környéke mindenképpen.

Fotó: Esztergályos Róbert

A házigazda most is Bodó Judit tanárnő, Kovács Viola (1/9. H osztályos diáklány) Weöres Sándor „Ha kérdezik, ki vagy, ezt mondd" című versét olvassa: „Egynemű vagyok a széllel, / folyó sodrával, / esőcsepp hullásával, / madár röptével, / fapadlón járó facipős ember lába zajával. / Levegő-e a szél? / Víz-e a folyás és a csöppenés? / A röpülés madár-e / és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása? (...)" Ez Szendiszűcs István verse, innen – madár röptével – elég rámutatni az ég és föld fölött lebegő képekre; és Rasperger József éppen ezt teszi. Azt mondja, Szendiszűcs István úgy mutatja meg nekünk a várost, ahogyan sose láttuk, mintha Weöres Sándorral együtt élte volna át, élné át naponta „Az éjszaka csodáit". Közben, mintegy mellesleg, kiráz a kisujjából egy nagyívű  áttekintést, amely nemcsak Szendiszűcs Istvánt helyezi el a művészettörténetben – hogy például a szentendreiek utóda, nem a nagybányaiaké –, hanem enged a „régi, szép idők" csábításának is: micsoda pezsgés volt Szombathelyen, amikor Szendiszűcs itt művészként bejelentkezett, és azonnal magára vonta a figyelmet. (Ha már régi, szép: Németh Tamás december 18-án a Bartók Teremben lép föl, a Shalom című Anima-lemez 20. születésnapja alkalmából. Újrajátsszák az egészet, az eredeti felállásban.) Hát igen, a figyelem. Szendiszűcs Istvánról az elmúlt másfél-két évben portréfilm készült, „A Szendiszűcs" azóta fesztiválról fesztiválra jár, és rendszerint nyer.

A piros sapkás művész meg fogja, és visszaballag a város szélén álló mesebeli faházikóba (fapadló, facipő). Ha kérdezik, azt mondja, egynemű a széllel, folyó sodrával, esőcsepp hullásával, madár röptével. És mond még mást is.

(A Szendiszűcs-kiállítás jövő év január 31-éig nyitva tart a Puskás Galériában, a Petőfi és Akacs Mihály utca sarkán. Mindegy, csak a színe legyen – piros.)