Felmutattam életemet - Kertész Imre magánya

„A Sorstalanság olyan jelentős mű, amelyet legalább kétévente el kell olvasni" – mondta Dragomán György író Kertész Imrére emlékezve az MTI-nek. „Amikor először elolvastam, azt éreztem, hogy itt valami nagyon fontos dolog történt. (...) Attól, hogy a nyelvet így szétszedi és újra összerakja, nagyon-nagyon pontos lesz, újra látjuk, amit már láttunk, de most igazán tisztán. Ez a nehéz ebben: úgy elmesélni, mintha először mesélnénk el, és magunk sem tudnánk, hogy pontosan mit mesélünk."

Dalos György író, történész (Berlin) véleménye szerint „Kertész Imre rendkívüli írói erővel tudta önmagát és a világot ábrázolni, és a Sorstalanság után készült munkái is a remekművek közé sorolhatók. Kertész Imrének volt egy olyan rejtett iróniája, amely a mondatok között maradt. A mondatok vitték az iróniát, és az irónia a cselekményt. Egy ilyen mély, tragikus sorsot ironikusan előadni, ez volt az ő nagy művészete".

Ott voltunk a Felszámolás című Kertész Imre-regény 2003-as budapesti bemutatóján
Fotó: Benkő Sándor / VN archív

Mindannyiunknak itt maradtak a könyvei – regények, esszék, publicisztikai írások –, hiszen arra tette föl az életét, hogy az írásban fogalmazza meg, egyúttal számolja föl önmagát. És talán helyesebb volna a többes szám első személy helyett egyes szám első személyt választani: kinek-kinek egyéni felelőssége az olvasás.

Itt van például a Valaki más című kötet 1997-ből (nevezzük naplónak, alcíme szerint A változás krónikája). Benne ez: „Elárulom hát nektek: egyetlen identitásom van, az írásbeli identitás. (...) Hogy máskülönben ki vagyok? Ki tudhatná ezt?" És ez: „A Potsdamer Platzon álldogálva; délelőtti bágyadt napsütés; a porral és törmelékkel behintett pusztaság a város kellős közepén, az egykori fal helyén és körülötte. Az enyhe pernyeillat a szelíd fényben, a semmibe vezető utak, 1945 tavaszának szag- és hangulatélménye, az életben maradás felfoghatatlan melankóliája..." Meg ez: „(...) a modern ember, a rá jellemző rugalmassággal mindent elfelejt majd, életéből kiszűri múltja homályos üledékét, mint kávéjából a zaccot". Meg ez is: „(...) Antiszemitizmus nélkül ugyan miféle identitása is lenne annak, aki szakadatlanul a maga specifikusan magyar identitásával van elfoglalva?" És legyen még egy mondat a Kaddis...-ból (Kaddis a meg nem született gyermekért): „(...) annyit mindenesetre mégis felismertem, hogy míg dolgozom, vagyok (...)"

Amíg van, aki olvassa, lesz is: "...felmutattam még esendő, makacs életemet, hogy azután..."

Kertész Imre magánya

Kertész Imre eredendően magányos maradt a magyar irodalomban, de a magyar közéletben is. Talán ezért fénylik most föl még tisztábban, szebben és erőteljesebben – válik szinte jelképessé – az a 2007-es élmény, amikor a Nemzeti Színház nagyszínpadán a frissen megjelent K. dossziéból olvasott föl, átkelve a diszkréten piros szőnyegen, mintha tengeren jönne. Aztán hosszan, türelmesen, személyes odafordulással dedikált: "...szeretettel, Kertész Imre". És tényleg. Valahol azt írja, a szeretetről írna-beszélne még. Ő és az életműve – a szépirodalmi és a publicisztikai jellegű egyaránt –, eredendő magánya mintha annak a sokat emlegetett végzetes (zsigeri és retorikai) megosztottságnak a megjelenítése, hovatovább bizonyítéka volna, amely kérdésfölvetéseiben, egyetemességében és öntörvényűségében, az önreflexió és önértelmezés nem szűnő kényszerében, vagyis mindenestül a besorolhatatlanságában egyszerűen nem tudott mit kezdeni vele. Pedig hát a reflexió képessége teszi az embert emberré. Csak mintha nem volna bátorságunk hozzá. Mintha mindenekelőtt gyávák lennénk Köves Gyuri ártatlan tekintetét követve végigmenni azon az úton – mindig lépni egyet, még egyet és még egyet –, amely a múlhatatlan és cáfolatlan katasztrófához, Auschwitzhoz vezetett. Nem volt elég bátorsága ehhez Koltai Lajosnak, a Sorstalanság-film rendezőjének sem. Nemes Jeles László viszont a Saul fiával egy kicsit mintha a meg nem született Sorstalanság-filmet rendezte volna meg. Saul nyomában a kamera, az már majdnem Köves Gyuri tekintetete – és lépései: most és mindörökké.