A Pappa Pia igazi elcsépelt magyar álom

Az esély, úgy vélem, ez esetben azért rendesen kihasználatlan maradt.Tomi (Szabó Kimmel Tamás) hazatér külföldről, ám azt veszi észre, hogy nincs minden rendben. Nagyapja csónakháza leharcolt állapotban van, és egy arrogáns üzletember, Wizy (Stohl András) le akarja romboltatni. Hősünk romkocsmává alakítja a helyet, és elkezd pénzt gyűjteni, hogy kihúzza magát és Papit (Nagy Feró) a pácból. Az már részletkérdés, hogy közben régi szerelmét is vissza akarja hódítani.

Tomi (Szabó Kimmel Tamás) egy romkocsmával húzza ki nagyapját a slamasztikából Fotó: Jelenet a filmből

Mire lehetett számítani a Pappa Pia esetében? Ha egy filmet ki mernek adni ennyire botrányos címmel (értem az utalást, de akkor is iszonyú a titulus) és ilyen szinopszissal, akkor semmi komolyra. Ez eddig rendben van, nyári limonádé, aminek semmi célja, csak a szórakoztatás. Szemernyi kétségem nincs afelől, hogy sokan élvezni fogják, elvégre nem igényel gondolkodást, a dalbetétek ismerősek, és teljesen ártatlan koncepciót látunk, ami üdítő lehet a kánikulában. Nem is vártam olyan szintű minőséget, mint mondjuk a Kaliforniai álomnál, de a Pappa Pia az én toleranciaszintemet nem ütötte meg. A történet elcsépelt, dugig van közhelyekkel, mellőz mindennemű kreativitást. Nem beszélve az illogikus dolgokról, például hogy mindenki teljesen „le van égve", de a romkocsma, minőségi italokkal rekordidő alatt felépül. Ez pedig csak egy dolog, a sztori nem több unottan és összeszedetlenül felépített kliséhalmaznál. A karakterek szintén megérnek egy misét, Tomi még csak-csak szimpatikus főhős, de a többiek súlytalanok, idegesítőek, vagy a kettő egyszerre. Stohl András elnagyolt gonosza az, aki némi színt visz a filmbe. Ő tudta egyedül, hogy milyen stílust kíván a Pappa Pia.

Teljesen komolyan vehetetlen, szexista bunkó, akinek paródiába illő szövegei vannak. Wizy karaktere azonban pont ettől működik, egy öniróniával megspékelt vígjátékként az összkép is elfogadhatóbb lett volna, így sajnos a végeredmény messze van ettől. A poénok gyengék, fintorogni lehet néha, de amikor a legfőbb humorforrást egy láma felbukkanása jelenti, ott komoly gondok vannak. A dalbetétek változatosak, számos klasszikus modernizált, „poposított" verzióját halljuk, csak mondhatni céltalanul kerültek be, a cselekménybe nem belesimulva. A mélypontot azért mégiscsak az jelentette, amikor Kis Grófo számait éneklik. Nem tudom, mi célt szolgált, hogy kerülhetett ebbe a repertoárba, de azért kellően szomorú, hogy a közízlés ezt tartja elfogadottnak. Tény, hogy nem szeretem a musicalt, de nem kell Amerikába menni ahhoz, hogy valami minőségit találjon az ember ebben a zsánerben.

Gondoljunk csak a műfajt kiszélesítő Csinibabára, vagy az újabb művek közül a Made in Hungáriára. Ez utóbbi sem váltotta meg a világot, de volt szíve, és hungarikumnak számított. Csupó műve viszont egy felszínes és olcsó elemekből összetákolt hibrid, amelyre mintegy egymilliárd forintot költöttek. Nem akarom erősíteni a „magyar film rossz" sztereotípiát, mert ez közel sem igaz, sőt, de amíg Pálfi György Toldi moziját elkaszálják, és helyette ilyen vagy ehhez hasonló Pappa Piák születnek, addig sajnos jogosan kezelik fenntartásokkal a hazai alkotásokat.