Babakocsikkal a csordában

Csordaszellem - ezt még kedves magyartanárom, Mária néni mondogatta nem kis feddéssel a hangjában. Azt hiszem, igazán csak a butaság tudta kihozni a sodrából, s olyankor csattant ránk a fent említett kifejezéssel, amikor egymást összetaposva tülekedtünk valami után, amit normálisan is el tudtunk volna érni. Általános iskolásként persze ez a megszerzendő valami általában a szabadságot jelentő udvart jelentette, ami ugye érthető is ebben a korban. De hogy vajon azokat mi vezérli, akik felnőtt fejjel tolakodnak, nyomakodnak, letaposva élőt, élettelent, ezt elképzelni sem tudom. A csordaszellem, nyilván, mondaná a jó Mária néni, aki ezt a kifejezését biztosan valami sokkal súlyosabbra cseréli, ha a mennyei felhők közül letekintve látja a karneváli tömeget az esti felvonulás vagy a fővárosi tűzijáték után. Persze ő elképzelni sem tudta, hogy jól szituált, puccos nagyvárosi hölgyek egymás haját tépik, csak mert sikerült egy fél lépéssel a másik elé érni, vagy hogy a babakocsit toló édesanyák arcára halálfélelem fagy, mert az embercsorda eltiporni készül csemetéjüket. Magam szerencséltettem részt venni a gázoljunk át mindenen, ami utunkban áll című össznépi mutatványban, mit mondjak, levegő után kapkodtam percekig, miután sikerült a ferences templom előtti közből kimenekíteni a családot. Vannak persze, akik úgy vélik, babakocsi, gyerek, nem való a forgatagba, őrült, aki a csordának kiszolgáltatja vérét. Igazuk van, csordába csak a csorda tagjai valók. Hadd fussanak, tiporjanak, küldjék földre a gyengébbet maguk közül: előbb-utóbb egymásra kerítenek majd sort.