Költözni jó, költözni érdemes

Sok egyéb mellett az a negatívum is kiderült már, hogy a magyar ember túl keveset költözik életében. Átlagosan háromszor vált lakóhelyet, fele annyiszor, mint a nyugati államok polgárai. A költözés gondolatától nyilván mindenkit elönt a jeges veríték, hiszen a dupla heverőt felcipelni a negyedikre nagyjából akkora teljesítmény, mint leevezni a Tarpataki vízesésen. A lakásváltoztatás nagy akadálya az is, hogy sokan szeretünk gyűjtögetni, a csákánynyéltől a porszívómotorig minden fölösleges dolgot elteszünk, jó lesz még valamire jelszóval. De hát ennyi költözés kevés, nem vagyunk elég mobilak. Ha mondjuk negyvenéves korunkban beköltöztünk végsőnek tekintett otthonunkba, onnan akkor se mozdulunk ki többé, ha sűrű blogolási lehetőséggel összekötött kormányszóvivői állást kínálnak fel.

Legutóbb egészségügyi dolgozóknak ajánlotta a kormányzat, hogy ne szontyolodjanak el, ha utcára kerülnek néhány kórház bezárása miatt. Kicsit átképzik őket, kölcsönt is kaphatnak, aztán szedhetik a sátorfájukat, és valahol az ország másik részén biztosan szükség lesz rájuk.

Lássunk egy példát. Van egy doktor, Békés megyében él, elveszti a munkáját, Szombathelyre költözne. Tegyük fel, tanár feleségének is talál munkát Vasban. (Innentől már tökéletesen abszurd a történet.) Békési lakását eladja, vesz egy hasonlót Szombathelyen másfélszer annyiért. Viszont erre bekopog az állam, tartja a markát, szerzési illetéket kér a két lakás közti értékkülönbség alapján. Nem jobb a helyzet akkor sem, ha fordítva kell költözni. Békésben a szombathelyi lakás háromnegyedéért lehet otthonhoz jutni, állam ismét kopog, ezúttal személyi jövedelemadót kér.

Tehát miért is költözünk feltűnően kevésszer? Csak mi vagyunk hibásak ebben?