A versenynek soha nincs vége

Porba hull a fogalom értelme: sportszerűség. Ugyan már! Átverés a köbön.

Ne nagyon kábítsuk magunkat. Ez a világ ilyen. Nem érdekli, hogy mi mit gondolunk. Tesz ránk. Megvan ez nélkülünk, nagyon is jól.

És akkor most hogyan tovább? Mi serkentsen bennünket előre? Egyáltalán mi az, hogy előre? Kinek hátra az... Előrevisz; milyen szép szó. De ha nemtelen eszközök segítségével; az nem hátraarcot jelent? Szembeköpést. Más olvasatban meg éppen dicsőséget. Sikert. Elsőséget. Pénzt. Vagyont. Hatalmat. Gőgöt. A nekem mindent szabad tudatát.

Itt tartunk. Az a gyanúm, hogy mindig is itt tartottunk. A dolgok stimulálása nem (sem) újkeletű. Van, aki megteheti, s meg is teszi. Más is megtehetné, mégsem él vele. Lemarad az egyik kanyarban, emelkedőn. Na, bumm! Akkor mi van? Lesajnálás. No, igen. Ez a tehetetlen, mulya, együgyü, ostoba, teszetosza... Nem él a lehetőségekkel, nem kacsint, nem játszik össze, nem szövetkezik akár az ördöggel is. Pedig az a sikk, a menő, a trendi. Mert életben kell maradni, lehetőleg túlélni mindenkit, saját magunkat is...

Az idei Tour de France 189 versenyzőjének majd negyede visszalépni kényszerült. És még nincs vége.