2007.07.25. 02:29
Által mennék én a Tiszán...
Mennék, hogyne mennék, hiszen a Tisza az igazi szőke magyar folyó, de amíg a stégtől az öbölig jutok, legalább négyen lékelik meg hajóm. Elképesz ...
Elképesztő, ami ebben az országban zajlik. Mondhatnók Esterházyval, hogy a tahósodás maximuma felé tartunk, de nem mondjuk, mert jön egy tűzről pattintott ombudsman és hajtogatja, hogy ez nem jelző, hanem minősítés, így aztán minket Magyarország nevében beperel. De melyik Magyarország nevében? Hiszen ebből is legalább négy van; szegény Petőfi, azt sem tudná, melyikért essen el.
És ha már az elesésnél tartunk, elég a fényűző szombathelyi Fő tértől alig kettőszáz (200) métert mennünk, a Borikőig - becézett alakja a Borostyánkő Áruháznak - szóval a mikő, borikő startkövétől megtéve ugyancsak kettőszáz (200) métert szembesülhetünk mindazzal, ami ma az egyik Magyarország. Szomorú sorsú emberek hevernek padokon, jogaik mentén szeméthegyeken ülnek. Ám ne kenjük rájuk magánbűneinket és közerkölcseinket. A Pável Ágoston sétányon haladva a múzeumpark borzaszt el, majd a sétánynak a Wesselényi utcára néző fele. Ami itt van, az a jugoszláv polgárháborút idézi. Letört, hónapok óta (!) korhadó faágak, szeméthegyek a gázművek stílustalan sufnija mellett, aztán elhagyott női alsóneműk, férfikötődésű tárgyak, diszkópatkány palackok, spanglimaradék, kutyaemlék, macskaszuvenír - a sétány jutalma a nap végén, és persze állandósult vonyítás, rendőrmentes csendzavarás, stb.
Szőke folyó... A ladikba ülve, lassan süllyedve az jut észbe, hogy irányítja valaki ezt az országot?
