Olvasónk írta: A kisember, avagy emberségből példás!

A problémasorozat  Boba állomáson kezdődött, ahol  feltűnt, hogy valami csörömpölés van a kocsi elejénél. Kilépve a kupémból azt láttam, hogy a vonatom eleje eltűnt. Mint kiderült, az a rész ment Szombathelyre, a következő kocsi, ahol én ültem, az délre egy új mozdonnyal. Leszállva az állomáson megtudtam, hogy egy óra múlva jön egy személyvonat, amivel Szombathelyre eljuthatok.  Jött is, felszálltam, (az előző vonaton csak rám nézett a kalauz, és továbbment), de  a kalauz kérte a személyimet, amit   ekkor tudatosult bennem   nem tudtam bemutatni, mert a pénztárcámmal együtt  otthon hagytam. Csak a telefonom volt velem (benne a beprogramozott, szívinfarktusom miatti gyors-segély hívásokkal), az nem volt elég a szigorú vasutasnak 69. évem igazolásához, így leszállított Ostffyasszonyfa állomáson.

Nem volt ott senki  egy szál vasutason kívül, aki fogadta a vonatokat. Hozzá kérezkedtem be a hideg elől. Kb. egy órát beszélgettem a derék, vonatok közti szabad idejében Bibliát olvasgató  vasutassal, aki  miután elmeséltem neki helyzetem groteszkségét    megkínált egy bontatlan csomag kekszszel, majd hosszas unszolásra rám tukmált egy ötszázast, hogy legalább ehessek valamit, ha a visszafelé vivő személyvonattal visszaérkezem Celldömölkre. Nem akartam elfogadni, de annyira ragaszkodott hozzá,  hogy  nem tehettem mást. Teljesen meghatott e szerény, vékony alkatú, nem fiatal, (20 éves és  8 éves fia van) vasutas segíteni akarása. Eszembe jutott a  másik, aki ledobott a vonatról egy 69 éves, ősz hajú, bárki által minimum 70-nek nézett, minden azonosító nélküli megfáradt öregembert, mert igazolványa híján nem tudott a  felszólítására jegyet váltani arra a járműre, melyen nyilvánvalóan jogosan utazik jegy nélkül, 65 éven felül (persze igazolvánnyal ezt kellett volna tudni igazolni).  De annyi emberség sem volt a kalauzban, hogy ne az Isten háta mögötti helyen rángassa le az embert a vonatról. Igaz, akkor sosem találkoztam volna ezzel az emberrel, aki szinte felemelve a  porból, beengedett cserépkályhás kis irodájába,  étellel, vízzel kínált, és még útravalóval is ellátott, pedig  gondolom  a  fizetése az átlagkeresetet sem éri el.

Celldömölkön újabb egy óra várakozás (ott vettem az asszonyfai vasutastól kapott pénzből egy zacskó puszedlit és  egy Vas Népét, mert eldöntöttem, megírom  az egyszerű, egyszemélyes vasútállomás kezelőjének abszolút önzetlen segítőkészségét, akinek a cselekedetét   talán a durva kalauz által megtépázott, de neki fontos vasutas-becsület helyreállítása is motiválta.

Visszaúton  már én kerestem meg a fiatal kalauzt, hogy nincs nálam a személyi igazolványom.  Csak annyit mondott: majd meglátjuk. Győrben új, robosztus nagy ember jött új kalauznak, neki nehezebben tudtam elmagyarázni, hogy nem tudom másként igazolni jogosultságomat a jegymentes utazáshoz, minthogy felhív a telefonomból néhány számot, akik jól ismernek, és igazolják a koromat, mire közölte, hogy az ő telefonjában is van 2000 szám, azt nem fogadja el, le kell szállnom, vagy vegyek jegyet pótdíjjal. Végül mégse szállított le! (Azért a hétköznapi emberekben csak van még emberség.) Este 8-kor jelzett a telefonom, hogy be kell vennem az esti gyógyszereimet, elkerülendő a végzetes, második infarktust. Ekkorra már otthon kellett volna lennem. Még hozzáteszem: a pályaudvarról  busszal mentem haza. Budapesten már négy  éve csak rámnéznek az ellenőrök,  és mennek is tovább. Pedig azt hiszem, itt sokkal több a bliccelő,  mint a vonaton!

Utóbb megtudtam: az ember, aki oly emberi volt velem Ostffyasszonyfán, Szalai László. Nevét és emberségét örökre a szívembe zártam.

Deák János, Budaörs