In memoriam Szokolay Sándor

A Vérnász (1964) című operájával szerzett – nem túlzás – világhírnevet. A földkerekség mintegy húsz dalszínházában mutatták be; a legsikeresebb(!) magyar zenedrámaként szokták emlegetni. Hittel vallotta mestere, Kodály Zoltán szavait (e hasábokon is):

„Mindenkinek ad az Isten kicsi, közepes, nagy tehetséget valamihez, de csak az viszi valamire, akinek tartást is ad”. S nem győzte nyomatékosítani: „Számomra az ér a legtöbbet, amiért megküzdöttünk, netán meg is szenvedtünk. A tunyaság a sírásója eredményeinknek”. 

Liszt, Bartók és Kodály jelentette számára a magyar zenei szentháromságot: „Ők tették ezt a kis országot zenei nagyhatalommá”, fejtette ki, amikor a nyolcvanadik születésnapján beszélgettünk s – mutatóujját az ég felé fordítva – ekképpen folytatta az elmélkedést: „És félek, hogy ezt a ›státuszt‹ elveszítjük, mert a szórakoztatás ma fontosabb mindennél”.Akkor mesélte azt is: „Nem tagadom, hogy én nem a modern zenét akarom űzni. És persze a jó pap is holtig tanul”. 2000 – azaz hatvankilenc éves kora – óta számítógépen komponált, kinyomtatta, lejátszotta, amit írt.

Aranyosan-tüneményesen beszélt arról is: „Olyan, mintha a magam növendéke lennék. Hallgatom a saját művem, és a magam tanára is vagyok egyben. Eleinte nem szerettem a technikát, de mégiscsak kitágítja az életművemet. Persze tehetségtelen ember ne kísérletezzen, mert abból ördögi dolgok is kisülhetnek”.Fölidézte, hogy Kodály Zoltánhoz élete végéig járt hetente egy bencés tanár; ógörög és latin nyelvű irodalmat olvastak – ismételtek – eredetiben.

„Egy fiatalember megkérdezte Kodálytól, hogy ilyenkor, már nyolcvanon túl, miért kell ezt csinálni? A tanár úr ennyit mondott: fiatalember, maga nem tudja, lehet, hogy az örökkévalóságban is szükség lesz ezekre a nyelvekre. Mosolyogtatni való dolog; de olyan bölcs volt! Újratanult mindent. És ő is – akire mint példaképemre mindig fölnéztem – hitben járó ember volt.”

Szokolay Sándor – aki egyébiránt minden lehetséges díjat megkapott; ő valamennyit meg is érdemelte! – nagyon lényegesnek tartotta azt, hogy az ember teljes életet éljen. „Hiszen a szentháromsághoz nekem a testünk, a lelkünk és a szellemünk is asszociál. Ezért hangsúlyozom – nem prédikálni akarok -, hogy a kimenetelünk az életből fontosabb, mint a bejövetelünk. Hiszen senki nem akart megszületni, vagy legalábbis nem tudunk róla A kimenetel azért fontos, mert valahol summáz.”

Az önmagához föltett kérdésre, hogy mik a mi gyerekeink, mik a növendékeink, a barátaink? – ekképpen felelt: „A mi földi üdvösségünk. Nekik szebbet kell hátrahagynunk, mint amit kaptunk”.A Kunágotáról indult Szokolay Sándor soproni „szerzetesi” lakjában – tizenkilenc esztendővel ezelőtt meglelt otthonában csak áldást érzett – így merengett élete alkonyán: „Megtehetem, hogy szép csendesen alkotok, nincs fölöttem miniszter, rektor, igazgató. Csak az Isten van. Az éppen elég”.Nagybecsű életműve, szeretettel teli, iránytűként sugárzó lénye, végtelen szerénysége, emberi arca velünk marad. 

Szenkovits Péter