Útmenti rítusok: így áldozunk szélkerék-istennek, hogy megtudjuk, honnan fúj a szél

Fönn a még mindig derűs és ártatlan kék ég a nyújtózkodó faágak sziluettjével; mintha egy Horváth János-festmény kelne életre éppen a melengető napfényben. Vagy mintha Tolsztoj Háború és békéjében feküdnénk a csöndesülő csatatéren, némán szegezve a kérdést a végtelennek, hogy mégis mi végre ez az egész. A csatatér stimmel. Közben meg az antropológusok is kapnak egy kis muníciót ahhoz, hogy elgondolkodjanak az emberi természetet feszítő ellentmondásokon. Egyrészt van ugye ez a távolról kecses, közelről lenyűgöző, de mindenképpen óriási játékszer, amely nagy surrogással-burrogással hirdeti, hogy itt olyan emberek élnek, akik tudatosan alakítják a jövőt, tudják, hogy a hagyományos energiaforrások kiválthatók, ezért aztán a saját alternatív vitorlájukba fogják a szelet. Szép is ez. Másrészt meg van az a tarkálló szeméthalom a szélkerék tövében. Mintha a szélkerék pogány istenség lenne vagy totemoszlop, és a közösség kötelességének érezné, hogy megszeppenve áldozzon neki. Kincsekkel rakja körbe. Nem csoda: a szélkerék mindig tudja, honnan fúj a szél.