Sikereket hagyott hátra

- Nagy ajándék volt életemben ez a tíz év, újra azt csinálhattam, amit nagyon szeretek - mondta Friedmanszkiné Mohácsi Éva. - Úgy érzem, nem kevés az, amit elértem. Sikerült egy olyan atlétikai szakosztályt létrehozni, működtetni, amit Rácz Gábor akkori sportiskola-igazgató megálmodott. Már nagyon jó a kapcsolatunk az iskolákkal, testnevelőkkel, a Haladással és a többi edzővel is. Sokat tettem azért, hogy a HVSE, a SZoESE és a Delfin SE együttműködésével csatlakozni tudjunk a Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) életút programjához. Egyik nyertesei lettünk a MASZ utánpótlásközpont-programjának, s három évig élvezhettük ennek a gyümölcsét. Nyolc évig sportbizottsági tagként is segíthettem Szombathely sportéletében. A sportiskola atlétikai szakosztályában kilenc évig dolgoztunk Lengyák Györggyel, akivel nagyszerűen kiegészítettük egymást. Korosztályos bajnokok, érmesek sorát neveltük, jó páran válogatott szerelést is húzhattak már. Tehát valami jó elindult, amit most majd az utódok folytathatnak. Szívvel-lélekkel végeztem a munkámat, de számomra nem baj, hogy vége. Az utóbbi időben egyre inkább korlátok közé szorítottak. Már nem olyan az edzői munka, mint régen; nem elég csak a szakmára koncentrálni, küzdeni kell a pénzért, egy személyben szakosztály- és technikai vezetőnek is kell lenni. És a mostani gyerekek is mások; egyre kisebb a mozgástér. Megváltoztak az értékek, a nevelési szempontok. Nagyon meg kell gondolni, hogy az ember jobbító szándékkal óvatosan szóvá merjen-e tenni valamit, mert a szülők támadásnak veszik. Ennyi elég volt, már nem akarok az élsporttal foglalkozni. A határhoz közel, Ausztriába költözünk. Nem fogok unatkozni, most majd a saját kedvteléseimnek hódolhatok: futhatok, biciklizhetek, mehetünk időutazásra , kisvárosok régi építészeti emlékeit felfedezni.

- Nagy ajándék volt életemben ez a tíz év, újra azt csinálhattam, amit nagyon szeretek - mondta Friedmanszkiné Mohácsi Éva. - Úgy érzem, nem kevés az, amit elértem. Sikerült egy olyan atlétikai szakosztályt létrehozni, működtetni, amit Rácz Gábor akkori sportiskola-igazgató megálmodott. Már nagyon jó a kapcsolatunk az iskolákkal, testnevelőkkel, a Haladással és a többi edzővel is. Sokat tettem azért, hogy a HVSE, a SZoESE és a Delfin SE együttműködésével csatlakozni tudjunk a Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) életút programjához. Egyik nyertesei lettünk a MASZ utánpótlásközpont-programjának, s három évig élvezhettük ennek a gyümölcsét. Nyolc évig sportbizottsági tagként is segíthettem Szombathely sportéletében. A sportiskola atlétikai szakosztályában kilenc évig dolgoztunk Lengyák Györggyel, akivel nagyszerűen kiegészítettük egymást. Korosztályos bajnokok, érmesek sorát neveltük, jó páran válogatott szerelést is húzhattak már. Tehát valami jó elindult, amit most majd az utódok folytathatnak. Szívvel-lélekkel végeztem a munkámat, de számomra nem baj, hogy vége. Az utóbbi időben egyre inkább korlátok közé szorítottak. Már nem olyan az edzői munka, mint régen; nem elég csak a szakmára koncentrálni, küzdeni kell a pénzért, egy személyben szakosztály- és technikai vezetőnek is kell lenni. És a mostani gyerekek is mások; egyre kisebb a mozgástér. Megváltoztak az értékek, a nevelési szempontok. Nagyon meg kell gondolni, hogy az ember jobbító szándékkal óvatosan szóvá merjen-e tenni valamit, mert a szülők támadásnak veszik. Ennyi elég volt, már nem akarok az élsporttal foglalkozni. A határhoz közel, Ausztriába költözünk. Nem fogok unatkozni, most majd a saját kedvteléseimnek hódolhatok: futhatok, biciklizhetek, mehetünk időutazásra , kisvárosok régi építészeti emlékeit felfedezni.