Árul(kod)ás?

A mai felsőoktatásban megforduló fiataloknak nem sokat mond az, hogy honvédelmi ismeretek. Segítek, ez egy tantárgy volt, amelyről nem lehetett hiányozni, mert az igazolatlan félév ismétléssel járt. Gondolom, ez volt az ára annak, hogy a végzős fiúknak csak tizenöt-tizenhat hónapot kellett szolgálniuk néphadseregünkben. És, ugye, ha honvédelmi ismeretek, akkor ott lőni is kellett. Igaz, csak légfegyverrel, de akkor is. A jeles szint három lövésből tizenhét, az elégséges tizenkettő kör volt. Én ez utóbbira hajtottam. Ám, mivel az egyik lövéssel a táblát sem találtam el, egyre komolyabb bajba kerültem. Viszont mellettem a csoporttársam már két lövés után tizennyolc „ponton” állt, ezért szóltam neki, durrantson az én céltáblámba is legalább egy ötöst. Ő jelest kapott, én pedig az önzetlen kisegítésemnek köszönhetően átmentem.

Igazából nem tudom, mikor jelentkezett gyökeres változás a célzótudományomban, mindenesetre a honvédségnél már meglehetősen jól, és nem utolsósorban pontosan durrogtattam. El is jött az az idő, amikor – bajtársiasságból – valakinek viszonozhattam csoporttársam egykori jótéteményét.

Úgynevezett bukó célokra lőttünk, száz és kétszáz méter között. Tizenhét „skuló” lapult a tárban. Ezzel kellett a tűzváltókar átállításával, sorozatlövéssel – katonai szakkifejezéssel élve – leküzdeni az akadályokat. Ha az ember óvatosan húzta meg a géppisztoly ravaszát, akkor persze egyesével is lehetett lőni. Nekem négy golyóval sikerült „leküzdenem” az ellenséges alakot. Ekkor kezdett el nyöszörögni mellettem egyik katona- és sorstársam, hogy már nincs lőszere, de két cél még mindig áll előtte. Habozás nélkül céloztam, és tüzeltem. Amikor a két alak lebukott, összekacsintottunk… A laktanyában meg jót röhögtünk, hogy kibabráltunk a tisztekkel.

Ilyen emlékek után értetlenül és bambán álltam a tény előtt, hogy az indiai világkupaversenyen a férfi puskás csapat nem állt ki a fináléban, mert Péni és Pekler bejelentették, nem akarnak együtt lőni Sidi Péterrel, akinek szerintük szabálytalan a fegyvere. Ha a két, a harmadik magyarra árulkodónak igaza lett volna, akár a fair play díjért is folyamodhatnának. Ám gyorsan kiderült, a zsűri szerint hamis az állításuk, és így mindjárt más a leányzó fekvése.

Pontosabban nyilvánvaló, hogy a személyes konfliktusukat tárták a világ elé, ahelyett, hogy tiszta szívvel a magyar színekért harcoltak volna.

Most a sportlövővilág úgy nevethet rajtunk, mint mi tettük ezt anno, a parancsnokaink háta mögött, a kaszárnyában.