Nem hurrá!

Bódi Csaba

Őszintén sajnálom azokat a védőket és kapusokat, akiknek annak ellenére kell rövid passzokkal játékba hozni a labdát, hogy ahhoz nincsenek meg a képességeik. Amennyiben ehhez képzettségbeli hiány, mi több, egyenetlen pálya társul, akkor meg egyenesen rettegek, mikor lesz ebből gól – a saját kapuban. Mert ami ebben a műfajban teret nyert, az felér az öngyilkossággal, miközben az nem képezi vita tárgyát, hogy mindez taktikai elem, a labdakihozatal modern eszköze, amit ha valaki nem tud, szinte el is áshatja magát…

Az edzéseken persze flottul megy a labdajáratás. Jön a támadó, sebaj, mehet a visszapassz, bankban a labda. Aztán következik a szintén biztos lábú hálóőr, aki ma már jobban rúgja a bőrt, mint ahogy fogja. Korábban ez utóbbi erény nyomott többet a latban a portás megítélésében, ám változnak az idők, változnak az edzői elképzelések. Szerencsére az még tartja magát, hogy egy labdarúgó-mérkőzést a több rúgott gól dönti el, nem pedig a labdabirtoklás százalékos aránya, a szögletek vagy éppen a kapura tartó lövések száma. Utóbbi mutatók a színes cédulákkal együtt a fogadóirodák, no meg a mixelők elmaradhatatlan kedvencei…

A „hogyan adjunk ellenfelünknek jelentős esélyt a gólszerzésre?” versenyt nálam a fent említett példa vezeti. Az edzők egy része ugyanis attól gondolja magát a kor szellemének megfelelően ténykedő trénernek, hogy akkor is erőlteti az önveszélyes sablont, ha annak precíz végrehajtására nem alkalmasak a futballistái. Igaz, ezt könnyebb gyakoroltatni, mint valakit megtanítani arra, miként találjon be a kapuba. Az már ugyanis valóságos művészet. Vagy érzi a csatár a labdát és könnyen helyzetbe kerül, vagy napestig gyakorolhat, akkor sem abban a pillanatban ér a kapu elé, amikor kellene. Ebből is látszik, milyen nehéz kenyérkereset az edzőké. Mert ki a jó szakember? Akinek jó játékosai vannak. Velük könnyebb célt érni, mint amikor „lóval imádkozik” a mester.

Régebben a középhátvéd kirúgásból olyan nagyot bikkantott a labdába, hogy az jócskán az ellenfél térfelén esett le. 

Vagyis sokkal közelebb a rivális kapujához, mint a saját ketrechez. Persze fejpárbajt kellett nyerni vagy muszáj volt birkózni a játékszer megszerzéséhez, de abban legalább nem volt rizikó a saját kaput illetően, sőt, egy-két húzásból gyorsan a vetélytárs tizenhatosánál keletkezett helyzet. Ma már ez nem divat. Helyette itt az öngólveszély.

Nem mondom, hogy hurrá!