Jó reggelt, Vas megye!

Lecsendesedni legbelül, leülni pár percre, s visszagondolni arra, milyen jó is volt, amikor reggel nagyanyánk forró kakaóval ébresztett bennünket. Hogy valaki megmondta, most kell kikelni az ágyból, kikészítette a ruhánkat, és segített az öltözködésben. Akkor talán még nyűgnek tűnt, néha ellenkeztünk, néha dacosan harcoltunk ellene, néha pedig beletörődve gyermeki sorsunkba öltöztünk fel. Aztán jött a fésülködés, az örök küzdelem, hogy hol jó éppen az a copf és hol nem. Csak az idő segített abban, hogy ezeket a gesztusokat másként értékeljük. Az örök küzdelem helyét átvette az örök gondoskodás, a duzzogásét pedig a belső mosolygás. Bevallom, néha ma is hiányzik annak a kakaónak az íze, melyet csak nagyanyám tudott elkészíteni, s néha ránézve az üres székre, jó lenne, ha ma is odakészítené, hogy mit vegyek fel. Szinte most is hallom a hangját, hogy siessek, mert az asztalnál csak rám vár az üres szék. S én gondolatban már sietek is, öltözöm, fésülködöm. S ha becsukom a szemem, akkor az asztalnál már nincs egyetlen üres szék sem.