TERKA-SZTORIK - Mint a mókus...

Valószínűleg nem voltam egyedül azzal, hogy tízévesen fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Olyan volt, mint a „táváris ucsityelnyica, já dákládiváju vám”. Meg kellett tanulni, hát megtanultuk. De az úttörőség rengeteg közösségi élményt adott. Gyakorlatilag ebben telt az egész gyerekkorunk. Az őrsi foglalkozásokon megtanultunk és játszottunk egy csomó jó játékot, vetélkedtünk, minden évben volt akadályverseny, Ki mit tud?, klubdélután. Jómagam rajkrónikásként bontogattam szárnyaimat a zsurnalisztává válás korai fázisában, az iskolarádió riportereként az úttörőparlamentről tudósítottam. Úgyhogy az a mókus azért nem is olyan nagy blöff. Na jó, amikor Iván bácsi, a kaposvári veterán minden évben elmesélte, hogy találkozott Leninnel, az egy kicsit unalmas volt. Meg dühítő, hogy osztályfőnökit kaptunk, amikor otthon maradt a piros nyakkendő. De akkor a fene se gondolt arra, hogy a szocialista társadalom jó tagjaivá akarunk válni. Egyszerűen jól éreztük magunkat. Foglalkoztak velünk, volt szabadidős programunk. Kicsi közösségekben tanulgattuk a feladatok elosztását, a felelősséget, a fegyelmet, a demokráciát. Ennek a fajta átfogó gyerekmozgalomnak kis hazánkban azóta sem akad párja. Az egyházak tiszteletre méltó kezdeményezései többnyire sikeresek ugyan, de a gyerekeknek csak egy szűk körét fedik le. Aki valamilyen sport, művészeti ág vagy hobbi iránt elkötelezi magát, óhatatlanul tagja lesz egy hasznos közösségnek. A rendszeres elfoglaltságból, a törődésből épp az marad ki, aki nem tud mit kezdeni magával. És lesz vidám úttörő helyett problémás fiatal, kulcsos gyerek, csellengő. Vajon miért kell ahhoz egy demagóg ideológia, hogy a legfontosabbra: gyermekeinkre odafigyeljen a társadalom?