Varga Richárd volt a vendége a Bájoló című sorozatnak

A Bájoló című sorozatot a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár hívta életre azzal a szándékkal, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítson feltörekvő, önmagukat megmutatni vágyó fiataloknak. Varga Richárd ugyan már nem ismeretlen a helyi közönség előtt, de mindig van mit mondania, előkerül egy olyan kis történet, mozzanat az életéből, amely ez idáig ismeretlen volt a közönség előtt. A több mint egyórás beszélgetés ismét olyan dolgokat hozott előtérbe, amelyekről jó volt hallani, „találkozni velük".

Pallósiné dr. Toldi Mária, a könyvtár igazgatója bevezetőjében arról beszélt, Ricsi olyan személy, aki az alkotó folyamatban hozza magával a múltat, miközben maximálisan a jelenben él. A generációjában él, de nem simul bele a tömegkultúrába, sokkal inkább kritikus szemmel tekint a világra.

– Tele van sebekkel és kérdésekkel. A kérdésekre pedig tengernyi válasz létezik, de egyik sem a megfelelő. Kíváncsi vagyok, hogy az est végére megkapjuk-e megfelelő választ – zárta mondandóját az igazgató. A kérdésekre visszatérünk.

Varga Richárd (jobbra) mesélt mindenről, amivel ez idáig kapcsolatba került. Boros Ferenc faggatta. Fotó: Ambrózai Zsuzsanna

Ricsi nagyon fiatalon került kapcsolatba az írással, egészen pontosan akkor, amikor a János vitézt vették az iskolában – válaszolja elsőre Boros Ferenc kérdésére, aki az est házigazdájaként ügyesen tereli a válaszok felé Ricsit.

– Írtam egy hatsoros verset, megmutattam a szüleimnek, a tanároknak, s mindenki el volt ragadtatva tőle. Hát én is. Azt hittem, én már költő vagyok – emlékezik vissza, aztán komolyabb hangvételre vált: – Azt hiszem, az írás, ahogy hangsúlyozni szokták, egy igazi terápia, nálam is valahogy így működik. Segít átlépni, továbblendülni, megélni és megérteni. Ha látom leírva magamat a papíron, az nagy segítség lehet, választ adhat a kérdésre, vagy éppen további kérdéseket szülhet. Ez egy igazi paradoxon, mert minél több kérdés van, annál több kérdés adódik.

Míg ezen merengünk, Ricsi zenél. Az Égig érő ballonkabát című szerzeményét hallgathatjuk. Aztán a novellák kapcsán elkerülhetetlenül beszélnünk kell az „örkényi groteszkről", arról, hogy Ricsinek a világ nem létezik groteszk nélkül.

– A mai világban egyre cinikusabbak vagyunk, valahogy jellemző ránk ez a fajta hozzáállás. Az meg még inkább, hogy kiröhögjük a saját problémáinkat, aztán úgy teszünk, mintha nem is léteznének. Eltávolítjuk őket magunktól. Félelmetes, de ebben érezzük magunkat otthonosan, ez a létközeli élményünk – osztja meg a közönséggel gondolatait Ricsi. Aztán gyorsan két novella is előkerül, s már arról mesél, miként született színpadi mű az egyik szerzeményéből.

Elárulja azt is, később játszik színdarabban is, de hozzáteszi azt is, úgy fest, ez „csak" az exhibicionista énjének egy része volt, nem kacérkodik tovább ilyesformán a színpaddal.

Ricsi marad inkább továbbra is a slam poetrynél, az igazán fekszik neki, a versekről, a novellákról s az egyszálgitáros dolgokról már nem is beszélve. S hogy arról is beszéljünk, ami a mindennapjait kitölti, akkor el kell mondani, hogy Veszprém mellett dolgozik tanárként. Talán nem meglepő, hogy magyar nyelvet és irodalmat tanít. Azt mondja, nincs „válságban" az irodalom a mai fiatalok körében, csak rosszul közelítjük meg.

– Diákbaráttá, a mai kor gyermekei számára emészthetővé kell tenni az irodalmat. A parafrázisok erre igazán jó eszközök lehetnek. Csokonainál rendre Varró Danit viszem be az órákra. Azt kell megértetni a diákokkal, hogy lehet, hogy a nyelvezet távol áll tőlünk, de a mondanivaló, az igencsak hasonló a mai korhoz. Csokonai Vitéz Mihály pedig igencsak aktuális manapság. Meg kell találni a kapcsolódásokat, a hasonlóságokat – vallja Ricsi, s hozzáteszi, a pillanatok, a hangulatok a fontosak, azok ragadnak meg a diákokban, s persze bennünk is. Bár Ricsi azt mondja, manapság az ő életében és az alkotási folyamatban is a képek a fontosak. Pontosabban a képszerűség, a képiség.

– Azt hiszem, ez vagyok én. Ebben megtaláltam mindazt, amire szükségem van. S ha olyasvalamit tehetek, ami nem csak nekem, hanem másoknak is jó, akkor csak még boldogabb lehetek. És vagyok is – így Ricsi.

Feri pedig megragadja a helyzetet, s arról faggatja őt, mi a célja a világban, hogyan szeretne nyomot hagyni.

– Úgy hiszem, apró, kicsi nyomokat már hagytam, a célom az, hogy ezek összeérjenek s nagyobbakká váljanak. Mindezt úgy, hogy közben én azt adom, ami belőlem jön, őszintén. Ennél fontosabb jellemzőt nem tudok elképzelni az életben.