Szombathely

2014.11.29. 17:31

Egy szál hagyma az iseumi holokauszt-emlékkiállításban

Szombathely - A Szombathelyi Zsidó Hitközség találkozót kezdeményezett a Savaria Múzeum munkatársaival: köszönetképpen a holokauszt 70. évfordulója alkalmából megrendezett Szemtől szemben-kiállításért, és a további emlékidézésért. A végén együtt köszöntöttük a szombatot a Batthyány téri imateremben: „Sabbat salom!”

Ölbei Lívia

Kelbert Krisztina történész körülbelül egy évig tartó kutatómunkával állította össze a kiállítást, amelyhez katalógus is készül. Ötszáznyolcvannégy fotó, háromszázhúsz szombathelyi magyar zsidó polgár a múlt század első évtizedeiből, vagyis abból a korszakból, amely kicsi, észrevétlen, aztán egyre erőteljesebb léptekkel haladt a holokauszt felé: Szombathelyről 1944 nyarán több mint 3000 magyar zsidót hurcoltak el a helyi hatóságok jól szervezett közreműködésével, közülük csak nagyon kevesen tértek vissza. A kiállítás anyaga jórészt a múzeum birtokában lévő, 20 ezer üvegnegatívot számláló Knebel-gyűjteményre támaszkodik, de Kelbert Krisztina előtt családi fotóarchívumok is megnyíltak. Ahogy pénteken este fogalmaz: „Azért jöttem, hogy tanulhassak még önöktől. A kiállítással nem befejeződött, hanem elkezdődött valami." A Szemtől szemben-katalógusban például már helyet kap Goldmann (Dénes) Gabriella története, amely most először kerül a nyilvánosság elé. Az történt, hogy Kelbert Krisztina egyik ismerőse az iseumi kiállításon felfedezte Dénes Gabriella és Ilona 1934-ből való gyerekkori fotóit, és azonnal jelezte: személyesen ismeri Gabriellát, aki ma Bécsben él. Krisztina bécsi otthonában rögtön meg is látogatta őt: „Még soha nem osztotta meg senkivel a személyes emlékeit. Édesanyjával, testvérével került Auschwitzba. Hosszú, megrendítő beszélgetés volt." Goldmann (Dénes) Gabriella várhatóan itt lesz a Szemző Magdát bemutató kötet decemberi bemutatóján, akkor személyesen is találkozhat vele a szombathelyi közönség.

Fotó: Unger Tamás

Kelbert Krisztina azt mondja, jó volna adatbázist létrehozni Szombathelyen, amely folyamatosan bővíthető. Többen azonnal megemlítik, hogy szívesen a múzeum rendelkezésére bocsátják a birtokukban lévő családi fotókat, iratokat. Emlékezni muszáj, emlékezni nehéz. Több évtizedes hallgatások szakadnak most föl. Spiegler Tibor, a holokauszttúlélő Spiegler Elemér fia a család nevében köszönet mond a kiállításért - „gyönyörű szakmai munkának tartom" –, és az emlékezés, a személyes múltfeldolgozás, talán a túlélés saját családjában megtapasztalt, egészen különböző módjairól beszél. Édesapja számára régóta természetes a pontos és tárgyszerű múltidézés (több film készült vele, róla), édesanyja viszont a tökéletesnek tűnő felejtéssel védekezett a múlt árnyai ellen. Spiegler Tibor személyesen ismerte például azt a kocsist, aki anno a zalalövői zsidókat – köztük az édesanyját – beszállította a gettóba. Van is olyan fotó, amely éppen az utazást ábrázolja: „Vajon ki merte lefotózni?", kérdezi Spiegler Tibor, hozzáfűzve, hogy '44-ben egy kis faluban nem sokaknak volt-lehetett otthon fényképezőgépe. Azt a furcsa kettőséget, hogy a családi fotókból miképpen válik mégiscsak kiállítási tárgy, szintén Spiegler Tibor fogalmazza meg, amikor arról beszél, hogy a kiállításmegnyitón az édesapja mintha kívülről nézte volna a saját történetét, mintha nem érzékelte volna, hogy „ez az ő élete". De ezen a délutánon azt is megtapasztalhatjuk, hogy a kiállítási tárgyból hogyan lesz egyszer csak személyes emlék. A tablókat böngészve Harrer Norbertné Lakatos Éva fölkiált: „Az meg ott az anyu." A ragyogó fiatal lányt Popper Ellának hívják, a fotó 1943-ban készült. Amikor aztán Popper Ella Auschwitz-Birkenauból visszatért, és újra beült az iskolapadba a Kanizsai gimnáziumban, az első obligát házi feladatnak azt kapta az osztály, hogy ki-ki írjon fogalmazást „Legkedvesebb nyári élményem" címmel.

Popper Ella Auschwitz-Birkenauban töltötte a 16. születésnapját. Hogy mégis legyen valami ünnep, egy hagymát kapott ajándékba, hirtelen azt tudták keríteni, meséli Lakatos Éva. A hagyma azonnal sokértelmű szimbólummá válik, és felfénylik az időben.

Fotó: Unger Tamás

Az örökké a mindennapi bűn és a ritka jóság titkait firtató Dosztojevszkij nagyregényében, A Karamazov testvérekben Grusenyka idézi föl a régi mesét, amelyet még gyerekkorában hallott a szakácsnőjétől, Matrjonától. Ebben a mesében szerepel az a gonosz asszony, aki után egyetlen jótett sem maradt a halála után, ezért aztán az ördögök tüzes tóba dobják. Illetve az őrangyalának mégis eszébe jut valami: „A veteményeskertben egyszer kirántott egy szál hagymát, és odaadta egy koldusasszonynak." Az Isten erre azt tanácsolja az őrangyalnak, hogy fogja azt a szál hagymát, nyújtsa oda az asszonynak, hadd kapaszkodjon bele, és húzassa magát. És ha sikerül kihúzni, mehet a mennyországba. Igen ám, de más bűnösök is belekapaszkodtak volna a hagymaszárba, akiket viszont az asszony elhessegetett, így aztán neki magának is a tüzes tóban kellett maradnia. „Az angyal pedig sírva fakadt és elment." Az angyal néha tehetetlenségében sírva fakad, és elmegy.    Hamburger László holokauszttúlélő azt meséli az Iseumban, hogy Németországban is akadtak, akik nap mint nap látva az ágrólszakadt fogolymenetet, vetettek oda ezt-azt. Néhány szem krumplit, zöldséget, gyümölcsöt – sőt, egyszer egy egész tál mákostészta érkezett egy út menti ablakból. A túléléshez mindenekelőtt arra volt szükség, mondja, hogy ők maguk segítsék egymást: „Mindent megosztottunk, még egy almacsutkát is." Egyébként pedig „nem is a fizikai szenvedés volt a legrosszabb, hanem a megaláztatás; hogy állatnak se néztek bennünket, mert zsidók voltunk".

Mintha a hagymáról fejtenénk le a rétegeket, úgy tűnnek első az újabb sorsok, történetek, velük a sírás és a nevetés. De most nem az a lényeg, hogy a rétegek alatt van-e a hagymának magja (az önmagát kereső Peer Gynt ezen gondolkodik). A lényeg az, de talán még Peer Gynt számára is, hogy a vándorláshoz hasonlító emlékezés révén mindig újabb és újabb rétegek tűnnek elő: az adatbázis bővíthető. Egy szál hagyma semmi – egy szál hagyma minden.

Ezek is érdekelhetik