Kotyogás és lüktetés a színpadon - A Gulliver és Barátai egy progresszív könnyűzenei együttes

Most persze meg kellene indokolnom, hogy zenekar a mitől „valóban” progresszív. OK. Először is: nem egyszerűen (szolgaian) másolnak. Másodszor: itt mindenki improvizál. Harmadszor: játékukat áthatja az életszerű lüktetés, amit akár stílusjegynek is lehetne nevezni. Negyedszer: mindenki játszik ebben a zenekarban olyan szinten hangszerén, hogy bőven van még ereje olyan gegekre, effektekre, ami tovább színesítik, tüzesítik a zenét.

Az énekes, Kulhay András jó érzékkel tolmácsolta a dalokat, kicsit sokat sípolt kezében a mikrofon, de megfelelő monitorozással ez elkerülhető (Fotó: Unger Tamás)

A megyében több zenekar játszik „dallamos” rockot, bluest, popot, kiszolgáló zenét, de többségük a viszonylag hiteles kópiát célozta meg. Ami többé-kevésbé - százalékos arányban is kifejezhető módon - sikerül is. A 80 már nagyon jó egy vidéki amatőr zenekartól, de inkább ez alatt van az arány. A Gullivernél - azokban a számokban, amelyekben kópiára törekszik - e felett van a mérőszám, de ami fontosabb: az esetek egy részében nem ez a cél. Az volt az érzésem a koncertet hallgatva, hogy a zenészek mindegyikében belül van valami - elsősorban a ritmusra, a lüktetésre vonatkozó - irány, azonos ízlés, aminél mindig kikötnek: visszafogott kotyogás a gitáron, szintetizátoron (Fenderzongora hangszínen), staccatós basszus, kemény pergőhang a dobon. Ez a közös zenei nyelvük, amihez igazítják a műsort, a számokat. Mivel ez tudatos, ez már önmagában progresszivitásnak, előre vivő szemléletnek számít a mai vasi könnyűzenei világban.

A dob (Sávoly Péter) és a basszus (Koller László) szinte együtt lélegzett (Fotó: Unger Tamás)

Amúgy széles volt a merítés (Stevie Wonder, Kool And The Gang, John Mayer, Jacko Pastorius, Robben Ford, Beatles, John Cleary, Matt Schofield), a hangzás, a felfogás azonban emiatt egységes.

Az énekes, Kulhay András engem Berki Tamásra emlékeztetett. A fazon, a mozgás, a konferálás számomra a magyar jazzénekes ikont idézte. Jó érzékkel tolmácsolja a dalokat, laza a színpadon. Kicsit sokat sípolt kezében a mikrofon - mert minduntalan elfelejtette, hogy a hangfal elé nem szabad lépni -, de megfelelő monitorozással ezt el lehetett volna kerülni. A dob (Sávoly Péter) és a basszus (Koller László) szinte együtt lélegzett - rendes zenekar csakis így tud működni. Ezen az estén hallottunk basszusszólót is! Tervszerű és szenvedélyes volt. Gondosan felépített, ugyanakkor volt benne játékosság is.

A zenélés valójában olyasmi, mint a szónoklás: ki kell választani a lényegest abból a számtalan gondolatból, ami felmerül bennünk - még mielőtt megszólalunk. Gondolatban persze lehet csapongani, de kifelé csak azt szabad elengedni, ami feltétlenül fontos. Holdosi Attila gitárjátékán ez érződött. Semmi fölöslegeset nem hallottunk tőle a koncerten, csak akkor vettük észre, hogy valóban tud gitározni, amikor ő jutott szólóhoz, és eleresztette magát. Kulhay Géza ritmushangszernek tekinti a szintetizátort, akár egy reggae-zenész. Tartott akkordot ne is várjunk tőle - kommunikálta hangszerén. Szólói szellemesek, briliánsak voltak, de néha hallottunk stílusidegen, ujjgyakorlatszerű futamokat, motívumokat is. De mivel valószínűleg szándékosan akart stílusidegen lenni, vagyis ez tudatos volt tőle, valójában ez is progresszivitás. Ujvári Timi vokálja kellemes színfolt volt a koncert végén, akár a kéttagú fúvóskórus (Tomena Ákos, Mészáros Balázs) játéka. Még egy szaxofon a fúvósok közé, és a csapat mindent el tud játszani, amit akar.

Már csak azt nem tudjuk, ki a Gulliver. Onnantól már könnyű: a többiek nyilván a barátai.