Mindenki ferrumos: Örkény hullámvasútján a 40 éves szombathelyi társulat

A Török Gábor által alapított Ferrum Színházi Társulás szombaton este Örkénnyel ünnepelte 40. születésnapját a Don Bosco Művelődési Házban.

A Ferrum soha nem a könnyebb utat választja, ezúttal egy ritkán játszott Örkény-darab bemutatójával ünnepli fennállásának 40. évfordulóját. Nem először ad helyet Ferrum-premiernek a Don Bosco Művelődési Ház színházterme, ahol a Vérrokonok kedvéért megfordították a magasított kukucskaszínpad és a nézőtér szokásos viszonyát. Mondhatni ezt is Örkény, a világ lényegét éppen a nézőpontok radikális elmozdításával megmutató örkényi groteszk (vagy abszurd) szellemében. Jelentése van annak, hogy a békebeli parkettás játéktér egy szinten van a nézőtérrel.

A szerző is megmondta, hogy a Vérrokonokban fölbukkanó valamennyi Bokor „összessége én vagyok, illetve nemcsak én, hanem mi mind”. Védőernyő és esernyőTörök Gábor, a Ferrum alapítója, művészeti vezetője, a Vérrokonok-előadás rendezője a premier előtt az első sorból szólítja ki maga mellé a játéktérbe Meskó Krisztiánt, a társulatot működtető egyesület elnökét, valamint Koczka Tibor kultúráért felelős alpolgármestert. Mint mondja, ők azok, akik „védőernyőt” tartanak a Ferrum fölé.

Az egyesület intézi a napi ügyeket, a szombathelyi önkormányzat támogatása nélkül pedig a születésnapi bemutató sem jött volna létre. Koczka Tibor a város kitüntető oklevelét adja át a jubileum alkalmából, hangsúlyozva, hogy a Ferrumnak elévülhetetlen érdemei vannak abban is, hogy Szombathelynek ma már van kőszínháza. A Ferrum Színházi Társulás létjogosultságát természetesen egyáltalán nem csorbította a kőszínház megszületése: Koczka Tibor Alföldi Róbertet idézve utal arra, hogy az „amatőr-alternatív” formációk megtermékenyítőleg hathatnak a kőszínházi működésre.

A védőernyő emlegetése pedig a kétszer egyórás előadás fináléjában kap értelmet: a létező összes Bokor egyetlen nagy esernyő alá húzódva, összebújva hátrál ki a színről. Mi, többi Bokor pedig hosszan tapsolunk. VérrokonokDe kezdjük az elején. Ha Örkény, akkor mindenekelőtt a Tóték, aztán mondjuk a Macskajáték. Az 1974-es Vérrokonok nem tartozik a legismertebb Örkény-darabok közé. Éppen ezért jelentett Török Gábor és csapata számára kihívást.

Ahogy a színlapon olvasható „ráhangoló” mondja: „A Ferrum sohasem csak a befutott, hanem a kevésbé kanonizált műveket is örömmel fedezte fel. Így történt ez a jelen esetben is. A lényeg ugyanis nem az elfogadottság, a közismertség mértéke, hanem a mondandó.” A mondandó pedig az ajánló szerint az „egészen sajátosan magyar – tágabb dimenzióban közép-európai – identitás megélésének módja” körül forog, „valamikor a vasút feltalálása után”. De a vasút „csak álca.

Ennél sokkal fontosabb, hogy Bokorék nemcsak egy valóságos térben, hanem megszállottságuk, szenvedélyük mágneses erőterében is otthonosan mozognak”. Örkény szintén a szenvedélyt ajánlja kulcsfogalomnak a megközelítéshez, de van itt sok más is. Negyven év, több generáció – plusz a 20. századJó, hogy a Ferrum-előadás jóformán a Brook-i „üres térben” (fekete dobozban) játszódik: a modell-jelleg válik így hangsúlyossá, a konkrét dolgok minimumával és a képzelet maximumával. Ebből adódóan nagy feladat hárul a színészekre.

A darabválasztásban pedig a mondandón túl gyaníthatóan szerepe volt annak is, hogy a minden elvontsága mellett fölismerhetően a 20. század borzalmas történelmén végigvezető Vérrokonokban több (legalább négy) generáció föltűnik. És itt a Ferrum létmódjáról kell szót ejteni: 40 év, szerencsére több generáció, folyamatosan színen lévő játékosokkal és „nagy visszatérőkkel”. Az „ősferrumos” Sövény Lászlónak jutalomjáték Bokor Pál, az élettől csöndben búcsúzó – mert magát fölöslegesnek gondoló – vasutas szerepe.

Őt mentik meg a többi „Bokorok” a vérük fölajánlásával, bár ki-ki önös érdektől vezérelten (mindenki a saját hiányát szeretné pótolni általa). Bokor Pál/Sövény László rezignált figurája révén valahogy Hrabal elvarázsolt derűje is belopózik az előadásba (talán Cesky Brod emlegetése révén, talán a Monarchia keserédes hangulatának megidéződésével). A következő generáció Bokor Miklóséké: Bokor Miklósné Mimi szerepében Németh Gabriella nagyon szépen, belülről játssza az „ősanyát”, akinek már nincs kit gondoznia, táplálnia.

Bokor Miklós családja mintha Tóték reinkarnációja lenne, csakhogy az ózondús hegyi faluból már régen elköltöztek a városba, ahol az asszony az édes röghözkötöttséget zsebkendőnyi telekkel próbálja pótolni. Bár kicsit olyan, mintha talajt vesztett, „miért nincs bűnöm, ha van”-állapotban leledző, egyre inkább megzavarodó férje – Horváth Dániel játssza – is a gyereke lenne. Az öreg Bokor Pál, a középgenerációs Bokor Miklósék után következik az ifjú házaspár: az örökké könyveket bújó, tudományhívő Bokor Péter - Taródi Dávid – és felesége, Veronka – Márczi Renáta.

Mindkettőnek célja van: Péter vasutas, Veronka anya akar lenni. A legfiatalabb (tizenéves) generáció képviselője Bokor Miklósék izgága lánya, az események mozgatója, Judit (akit fiúként vesznek föl a vasúti Tájékoztatóba): a premieren Csillag Tímea, egyébként váltott szereposztásban Vitkó Viviennel. Mind önmagát keresi, igazán egyikük sem találja. És el ne felejtsük a Bokor Pál generációjához tartozó magányos (legalább három férjet elfogyasztott), a „holtak pártján álló”, gyanakvó, mindent megfigyelő öregasszonyt: az óriási narancsszín esernyővel járó kis-nagy Spiné szerepében a saját életkora szerint harmad-negyedannyi idős Pintér Viktóriát látjuk, amit csinál, ragyogó, tökéletes jellemtanulmány.

Az a kidugott has, az a fölhúzott nadrág, az a monoton, összepréselt szájú szigorúság! A modern világ modellje: vasútDe mit ad nekünk Örkény drámája 2016-ban? Talán most még jobban látszik, mint 1974-ben, hogy a vasút nem más, mint a modern – gépies, elidegenedett, globális, mégis átláthatatlan – világ tökéletes modellje. (Az volt már Dosztojevszkij, sőt Csehov számára is.) A modern világ nem személyiségeket kíván, hanem funkciókat, nem önazonosságot, hanem feltétel nélküli megfelelést.

Van egy rendszer (sőt Rendszer), amely előbb-utóbb úgyis bedarál: külön tragédia – vagy tragikomédia -, hogy érzelmileg kötődünk hozzá, fölajánljuk érte (és neki) életünket és vérünket. Judit mindenesetre a végén azt ajánlja, hogy „aki teheti, utazzék repülőgépen, autóbusszal, autón, vagy pedig, ami a legszebb, menjen gyalog”. Megfogadjuk a tanácsát: gyalog indulunk neki a böjti szeleket eregető novemberi estének.